Hetiszakasz Möcorá פָּרָשָׁת מְּצֹרָע

Darvas István :Hetiszakasz Möcorá פָּרָשָׁת מְּצֹרָע

darvas istván rabbi

 

2016. április 10 – 16
Jelentése: poklosság

“Ez legyen a poklos tana tisztulása napján, vitessen el a kohénhoz. És menjen a kohén a táboron kívülre és nézze meg a kohén és íme, meggyógyult a poklos sérelem a pokloson”(14:2-3). Ha a poklost el kell vinni a kohénhoz “tisztulása napján”, akkor miért kell a kohénnak kimenni a “táboron kívülre”, a poklos (átmeneti) lakhelyére?

Bölcseink párásánk kezdő mondataiból általános érvényű tanulságokat vontak le, nem kizárólag a poklosság témakörében. Minden betegséggel kapcsolatban igaz: miként a beteg embernek meg kell tennie minden tőle telhetőt felépülése érdekében (“vitessen el a kohénhoz”), ugyanúgy köteles az orvos is tudása legjavát nyújtani munkája során (“menjen a kohén”).

Más közelítés szerint a Tóra e helyen minden zsidó közösségi vezetőnek üzen: előfordul, hogy tömegesen keresik fel, de vannak időszakok, amikor nem jönnek hozzá, hanem “a táboron kívül” tartózkodnak. Ilyen esetben nem ülhetnek a vezetők tétlenül, hanem nekik kell megtalálni őket.

“Ez legyen a poklos tana tisztulása napján” (14:1), mármint a meggyógyult poklos emberre vonatkozó tórai előírás. Bár az előző héten a szidrában többször is olvastuk a poklosság kifejezést, és a betegség részleteivel is megismerkedtünk, de a “poklos” jelzővel nem találkoztunk egyszer sem.

Mestereink szerint a Tóra ezzel fontos erkölcsi tanítást ad: az ember soha ne beszéljen felebarátja szégyenéről, hiszen a poklosságra a helytelen magatartás következményeként tekintettek, és ezért érezték fontosnak hangsúlyozni, hogy a Tóra nem problémás embereket, hanem létező problémákat kívánt bemutatni, és csak a probléma megoldódása (“tisztulása napján”) után jelezte, hogy az adott probléma problémás embert érintett.

Vagyis elsőként megismertük a problémát, utána a megoldást, és az egyén csak akkor került elő, amikor már nem rossz, hanem jó példaként szolgált, mert igaz ugyan, hogy helytelen úton járt, és emiatt poklosság sújtotta, de képes volt változtatni, és ezáltal kigyógyult betegségéből.

A személyeskedés a hatékony cselekvés halála, mert nem változtatásra, hanem védekezésre sarkall, abból pedig a leghatékonyabb a támadás, és éjn ládávár szof, a dolognak soha nem lesz, lehet (jó) vége.

Ma elsősorban a gemátria, a héber betűk számértékén alapuló magyarázatok kedvelőinek okozhat örömet a kommentár. A rosszindulatú pletykálkodás bűnébe eső ember poklos lett, majd tisztulása részeként “parancsolja meg a pap, hogy vegyenek a tisztulandó számára két élő, tiszta madarat…” (14:4).

Miért kellett madarat hozni? Azért mert a madár héber megfelelőjének (cipor, ) számértéke megegyezik a béke (sálom, ) kifejezésével (mindkettő 376), és ezáltal emlékeztet rá, hogy nincs olyan áldozat vagy ima, ami a rosszindulatú pletykálkodó vétkét kijavítaná, ha előtte nem teremt békét azok között, akiket az általa szállított hírek távolítottak el egymástól.

2488. Niszán 5-én küldött ki kémeket Jozsua, Mózes utódja. hogy kikémleljék Jerikót. Kémtörténetből volt sikertelen is, hiszen a Mose rábénu által küldött emberek negatív jelentésének következményeként kellett az Egyiptomból kivonulóknak a pusztában meghalni.

Mózes idejéből ezt olvashatjuk: “Küldj el férfiakat, hogy kikémleljék Kánaán országát, amelyet én adok Izrael fiainak; egy-egy férfiút atyái törzse szerint küldjetek, mindegyik fejedelem közülük” (4Mózes 13:2), míg az Ország birtokbavételét megelőzően Józsua, Mózes tanítványa is mesteréhez hasonlóan cselekszik, és két férfit bíz meg a feladattal: “Menjetek, nézzétek meg az országot és Jerikót” (Józsua 2:1).

A kommentárok szerint a két idézett mondat magában hordozza a küldetések végső kimenetelét. Mose rábénu embereit széthúzás és a bizalmatlanság jellemezte, amire a Tóra az “egy-egy férfiút atyái törzsei szerint” szavakkal utal, mert az hallatszik belőle, hogy a törzsfőket nem közös akarat hajtotta, kizárólag egyéni és törzsi érdekeiket kívánták érvényesíteni. Nem értették, hogy csak együttműködve teljesíthetik sikeresen küldetésüket.

Ezzel szemben Józsua – aki egyike volt korábban Mózes sikeres kémeinek – megtehette, hogy nem minden törzsből küld embereket, hanem csak azt a kettőt, akit alkalmasnak tartott a feladatra, vagyis vezetőként nem azon kellett izgulnia, hogy a döntése mindenkinek megfelel-e, hanem “szakmai” szempontok alapján hozhatott döntést.

“Ha azonban szegény, és nem jut vagyonából, akkor vegyen egy juhot bűnáldozatul…” (14:21). A Hafec Háim jegyzi meg e vers kapcsán: “miként az áldozatok kapcsán találjuk, van eltérés a szegény, illetve a gazdag embertől megkövetelt áldozat között, vagyis mindenkinek az anyagi lehetőségeihez mérten kellett teljesíteni, úgy a szolgálat más vonatkozásaiban is hasonló a helyzet”.

Nem ugyanazt kell teljesíteni mindenkinek, hiszen vannak, akik nem kaptak zsidó nevelést, ezért bizonyos micvák teljesítésével komoly érdemeket szereznek, ugyanakkor az erős zsidó háttérrel rendelkezőknél magasabban van a mérce. Az elvárás a kívánt eredmény tekintetében eltérő, bizonyos értelemben mégis egységes, hiszen mindenkinek az adottságai, lehetőségei maximumát kell nyújtani az istenszolgálatban (is).

Sávuá tov, jó hetet mindenkinek!

Darvas István
rabbi