Darvas István: Napi Tóra

Ki tiszá hetiszakasz 2. kommentár, 5776. Ádár 13.

darvas 2

A párásá középpontjában az aranyborjú vétke (hét háégel) áll. Negyven nappal a Tóraadás után őseink az egyik legnagyobb bűn, a bálványimádás vétkébe estek, melynek tilalmát a Tízparancsolatban is megtalálhatjuk: „Ne legyenek neked más isteneid a színem előtt. Ne csinálj magadnak faragott képet…Ne borulj le előttük…” (20:3-5). Izrael bölcsei feltették a kérdést, hogy ilyen rövid idő alatt, hogyan következhetett be ekkora mértékű erkölcsi romlás? A Talmud szerint a nép nagyobb része megőrizte hitét az Örökkévalóban, csak Mózes távollétét értelmezték tévesen, mivel arra gyanakodtak, hogy meghalt. Nem bálványt akartak imádni, csak szükségét érezték, hogy Mózes elárvult helyét elfoglalja valaki, és utat mutasson számukra. A Rámbán így ír erről: „Nem azt akarták, hogy a borjú legyen nekik élet és halál ura, hanem azt, hogy lépjen Mózes helyébe… És amikor meglátták, hogy lejön a hegyről, kezében a kőtáblákkal, azonnal otthagyták a bálványt…”. Ibn Ezra véleménye szerint egyenesen az Örökkévaló dicsőségére (likvod háSém) akartak cselekedni. Ha csak a tórai szöveget vesszük alapul, akkor ennél azért rosszabbnak tűnt a helyzet: “Azért most hagyj engem, hogy felgerjedjen haragom ellenük és elpusztítsam őket és tegyelek téged nagy néppé”! (32:10). Ráv Jeruham Levovitz megjegyzése szerint nem az volt a probléma lényege, hogy őseink megbotlottak és elkövették a bűnt, a baj ennél jóval nagyobb (volt): olyan tulajdonság lett köztük úrrá – “kemény nyakú nép”, vagyis a rossz értelemben vett makacsság, melynek természetes következményeként, Áron szavait idézve „kijött ez a borjú” (32:24).

Szép napot mindenkinek!