Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – VII–VIII–IX.
- Erdei Grünwald Mihály
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Kié az igazság?
2000 márciusa
Félkörben ülünk egy ötezer éves kút előtt a Negev kősivatagjában, valahol az egyiptomi határ közelében Emanuel Anati professzorral, a barlang- és sziklarajzok világhírű szakértőjével, Dáviddal, az izraeli nemzeti parkok főfelügyelőjével, Anati feleségével, az expedíció izraeli vezetőjével Joszival, Kardos Sándor operatőrrel, és persze ott vagyok én mint egy hihetetlen beszélgetés tanúja.
Anati professzor egy szépen megmunkált apró kis medált mutogat Dávidnak, és elmondja, hogy épp az imént találta az egyik elmozdított kő helyén. Korabronzkori darab, legalább ötezer éves.
Dávid felvesz földről egy fekete kőnek látszó tárgyat, és szétmorzsolja az ujjai közt. Ez itt a sivatagi párduc néhány napos ürüléke. Az egész sivatagban négy-öt példány van belőlük, veszélyeztetett faj, kipusztulásra ítélve.
– Látod ezt az utat itt mellettünk? – kérdezi a professzor Dávidtól. – Ez itt bibliai népek vándorútja. Egyiptomiak, midjaniták, amalékok és zsidók vándoroltak erre évezredeken keresztül.
Dávid felvesz a földről egy sötétszürke kődarabot, szétmorzsolja az ujjai közt. Ez itt a sivatagi hiéna ürüléke, lehet vagy kéthónapos, ezért száradt ki ennyire, véletlenül tévedhetett át Egyiptomból a Negevbe. Talán egy-két példány lehet belőle. A negevi hiénát már kipusztultnak hittük.
– Tudod, Dávid, a Dzsebel Mussza, Mózes hegye Dél-Szinajban egy legenda, amelyet az időszámítás utáni negyedik században találtak ki a bizánciak. Az igazi Mózes-hegy, a Kinyilatkoztatás hegye itt van mellettünk, és ma úgy hívják, hogy Karkom-hegy. Bizonyítani tudom, hogy ha volt Mózes és volt Tízparancsolat, az csakis itt lehetett, ezen a vidéken, és erre még régészeti emlékeink is vannak.
– Márpedig ebből nem lesz turistalátványosság! Ez egy természetvédelmi terület! Itt az utolsó párducok és negevi hiénák lakhelye van. Ha kell, a legalantasabb módszerekkel fogom megakadályozni, hogy tömegek látogassanak ide a világ minden tájáról.
– Tudod mekkora Izrael idegenforgalmi bevétele? Tudod, hogy ez az egyik legfontosabb bevételi forrás? Tudod, hogy micsoda világraszóló szenzáció lesz, ha bebizonyosodik, hogy itt van a Szinaj-hegy? Igen, itt szállodák fognak épülni és autóutak. Ez lesz a világ nyolcadik csodája!
– Megértem az álmodat, de ez jelenleg az izraeli hadsereg egyik legfontosabb gyakorlóterepe, és létezhet-e olyan nemzetgazdasági érdek, amely a biztonság fölé helyezhető? Na és a bizonyítékaid, a 12 szikla a 12 törzsnek? Bármikor idehozathattad, és daruval beemeltethetted, nem beszélve a sziklarajzos kövekről…
– Egy apróságról elfeledkezel Dávid, itt még a terepjáró dzsip is majdnem felborul, nemhogy egy sziklaemelgető daru. Ez itt egy kősivatag, hegyekkel és völgyekkel, és nekem pénzem sincs arra, hogy ilyen utakat finanszírozzak.
– Ez nem lesz turistaközpont! Van éppen elég szent hely kis országunkban, de nagyon kevés természetvédelmi terület. Arról nem beszélve, hogy a kollégáid sem fognak örülni ennek a felfedezésnek, hiszen ez romba döntene egy sor eddigi eredményt. Ennyit én is értek a régészethez.
Itt véget ért ez a furcsa párbeszéd, amelyet csak egy évvel később értettem meg, amikor meghívót kaptam Anati előadására a Tel-Aviv-i egyetemre, ahová egyetlen régész sem ment el, csupán a társtudományok képviselői és újságírók.
Talán sikeres volt Dávid akciója, vagy féltékenyek voltak a régészek, vagy valóban őrültségnek tartották a professzor elméletét? Ki tudja. Mint ahogy máig nem tudom, kinek volt igaza. A természetvédőnek vagy a tudósnak? Az idő majd eldönti.
Sivatagi róka – logout.hu/cizoe
Kilátástalanság és csodavárás
1960. április
Anyámmal ülünk a velencei Szent Márk tér mögött egy kis gondolakikötőnél a padon. Anyám keservesen sír, én próbálom nyugtatni. Kopott, málladozó bőröndjeink a lábunknál. Néhány órája érkeztünk hajóval Haifából, és már az is csoda, hogy itt vagyunk.
Igaz, az út folytatásához a vonatjegyek még nem voltak a hajótársaság irodájában, de talán holnap… Legfeljebb egy napig nem eszünk, és alszunk a padon, őrizve szegénységünk bizonyítékait, a bőröndöket. Anyám csak sír, és én, a nyakigláb, sovány kamasz tehetetlenül állok mellette.
Velence ilyenkor tavasszal is szép, és persze nyáron vagy ősszel is az. Szívesen elcsavarognék a bőröndök mellől, anyám mellől, de nem illik. Anyám is körbejáratja könnyes tekintetét, és egyszer csak felragyog az arca:
– Megmenekültünk! – mondja szinte kiáltva. – Látod ott azt a táblát, amire csupa nagy betűvel van kiírva: BUDAPEST. Az biztos a követség vagy valami hivatalos magyar iroda. Most rögtön odamegyünk! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon.
Felcihelődünk. Visszük megmaradt háztartásunkat, azaz szegényes csomagjainkat, és a sikátorok közt megpillantjuk a táblát egy üvegajtón: HOTEL BUDAPEST.
– Ez biztos a Magyar Követség velencei szállodája, itt majd segítenek rajtunk – reménykedik csillogó szemmel anyám.
Egy őszhajú, szikár úriember jön elénk, és Adjon Istennel köszön, de nem folytathatja, mert anyám még levegőhöz sem engedi jutni.
– Tudja, uram, mi Izraelből szöktünk, és Magyarországra tartunk. Volt egy érvényes hajójegyünk Haifából Velencébe, de a vonatjegyünk még nem érkezett meg a hajótársaság irodájába, mert a lányom, aki már Budapesten van, magával vitte mindhármunk vonatjegyét, és igaz, hogy feladta az Adriatica címére, de ma még nem volt ott. Sajnos egy fillérünk sincs, legfeljebb száz forintunk, amit a vonaton akartunk elkölteni ennivalóra, de ennek itt semmi értéke. Nincs hol aludnunk, nincs mit ennünk, segítsenek rajtunk!
– Asszonyom! Ez itt egy szálloda, ahol szeretettel látjuk a magyar vendégeket, de Önök ezt nem tudják kifizetni, pedig, amint látják, még csak nem is luxusszálló. A tulajdonos én vagyok, és a családom üzemelteti. Ebből élünk, ebből tartjuk el a népes famíliát. Mit mondott, Izraelből szöktek? De hát miért?
– Tudja, a lányomat behívták katonának, mert ott az a lányoknak is kötelező, és közben mi hivatalosan is vissza akartunk térni Magyarországra, mert idős, 86 éves anyám súlyos beteg. Meg is kaptuk az útlevelet, megérkezett a hajó- és a vonatjegy, de ezzel együtt megérkezett a lányom katonai behívója is. Rábeszéltem, hogy azonnal csomagoljon, és az első hajóval utazzon el. Ez egy hónapja történt. Két hét múlva jött a hadsereg, hogy mi történt. Őt távollétében súlyos börtönre ítélték, nekünk megtiltották az utazást, de mivel Pészach, azaz a zsidó húsvét nyolcnapos ünnepe közeledett, így nem vették el a hajójegyünket és az útlevelünket. Becsomagoltunk, és azonnal elindultunk Haifára. A kikötőben egészen addig rettegtünk, amíg a hajó el nem indult, de a vonatjegyünk egyetlen utalványon volt, így azt a lányunk vitte magával. Hát ennyi röviden a történetünk. Reméljük, holnap már minden rendben lesz, de most tehetetlenek vagyunk.
– Nézze, egy éjszakára tudok szállást meg valami ételt is adni, és majd ha Budapestre jövök látogatóba, kifizetik az árát, de sajnos többet nem tehetek. – Azzal bekísért egy földszinti kis szobába, ahol egy falimosdó, két ágy és egy szekrény volt. – Ha elhelyezkedtek és megmosakodtak, valami harapnivalót is adunk, de nálunk csak reggelizni szoktak a vendégek, úgyhogy komolyabb ételre ne számítsanak.
Másnap a vonatjegyért együtt mentünk az irodába, ahol a hölgy elmondta, hogy akár egy hétig is eltarthat, amíg megérkezik a jegy. Mi lesz velünk – gondoltam magamban, de a szállodás a kimondatlan kérdésre kérdéssel válaszolt.
– Asszonyom, Ön zsidó vallású, én pedig katolikus vagyok. Amíg megjön a jegyük, megígéri, hogy eljön velem Velence szép templomaiba, együtt imádkozunk Istenhez, hogy mielőbb oldja meg gondjainkat, és addig a fiatalember segít a vendégeinknek kihordani vagy becipelni bőröndjeiket. Talán még egy kis borravalót is összeszed, és abból vásárolhatnak maguknak ételeket. Nos, ez az ajánlatom. Elfogadja?
Egy hétig laktunk Velence központjában. Londinerkedtem, cipeltem a csomagokat, és közben bebarangoltam a csodavárost. A jegyünk egy hét múlva sem érkezett meg, de addigra a szállodás megvette a két vonatjegyet, mi pedig megígértük, hogy ha a következő évben Budapestre jön, kifizetjük neki. Így történt.
***
Hogyan lettem Erdei Grünwald Mihály
Igazából két mániám volt gyermekkoromban, és később kamasz-koromban: színész akartam lenni, meg író. Mindegyikért tettem valamit. Például szavalóversenyekre jártam, és igyekeztem minél több verset megtanulni kívülről. Kisiskolásként részt vettem a kerületi, a budapesti megmérettetéseken, díjakat is nyertem, és azt gondoltam, hogy ezek már fontos dolgok egy pálya szempontjából. Később 1957 után még gyerekszínész is voltam Izraelben, ráadásul két nyelven magyarul és héberül, még a kinti újságok is írtak róla, de ezek csak szárnypróbálgatások voltak, éppúgy, mint irodalmi próbálkozásaim. Pótapa nagybátyámról tudtam, hogy szereti a krimiket, ezért Izraelből folytatásokban írtam egy Agatha Christie utánérzésű detektívregényt, amelyet legalább 36 részben, levelekben küldtem el Neki. Ezek voltak a kezdetek, azután amikor visszajöttünk 1960-ban és antikvárius lettem Budapesten, viszonylag hamar rájöttem, hogy egyik elképzelésemhez sincs elég ismeretem. Elkezdtem színházba járni, és olvastam, olvastam minden mennyiségben. Mindez tartott vagy két évig, és akkor újra el kezdtem írni, prózát, verset, színdarabot, de csak magamnak, az asztalfióknak, és amatőrszínpadok színjátszója lettem. Két sikertelen színművészeti felvételim után, ismét az írás felé fordultam, és elkezdtem csokorba gyüjteni, és legépeltetni addigi verseimet, prózáimat, mivel akkor éppen a Váci utcai antikváriumban dolgoztam elég sok írót, ujságirót és szerkesztőt ismertem meg, akiknek azután boritékban, dossziékban átadtam válogatásom gyümölcseit.
Ki mindenki volt ezek között? Örkény István, akinek levelét biztató szavaival máig őrzöm. Bor Ambrus, a Magvető Kiadó neves szerkesztője. Paku Imre a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora, Mezei András költő, az Élet és Irodalom rovatvezetője, és még sorolhatnám vég nélkül… Voltak akik válaszoltak, voltak, akik lebeszéltek, voltak, akik elvesztették a kéziratot, de egy valami bejött.
Egyszer csak megjelent az Antikváriumban Paku Imre, a neves Juhász Gyula-kutató a Szépirodalmi Kiadótól, és magával hozta a Látóhatár irodalmi folyóirat egyik főszerkesztőjét, Horváth Béla költőt. Közölte, hogy a következő számuktól kezdve közlik írásaimat a lapban, amelynek olvasószerkesztője Paku Imre volt, de ennek az a feltétele, hogy kitaláljak egy jól hangzó irodalmi álnevet. Az idő tájt jött divatba a háromnevűség, ebből jött az az ötletük, hogy legyek Erdei Grünwald Mihály. Röviden így történt. Első szépirodalmi szárnypróbálgatásaim helyszíne 1967 és 1970 között ez a folyóirat volt.
A Látóhatár a korabeli magyar irodalmi folyóiratokhoz képest elegáns, vaskos – ugyanis kéthavonta jelent meg –, könyvméretű periodika volt, s bár a két főszerkesztője, Vámos Imre és Horváth Béla mellé még kettőt beírtak, Fodor Józsefet és Mesterházi Lajost, valójában a Kádár-rendszer kultúrpolitikusai így csábították haza a két neves írót, mondván, hogy szerkesszék itthon és jutassák el Nyugatra a folyóirat néhány száz példányát, a többi pedig újságárusoknál lesz kapható. Így is történt. Eközben a Nyugaton megmaradt gárda saját pénzén, „Új Látóhatár” néven folytatta a korábbi kiadványt. Hogy ki nyerte a vetélkedőt, nem tudni, de kb. 1972-ig jelent meg és került ki Nyugatra is a hazai Látóhatár. Nemrég kezembe került egy cikk, amelyet Ungvári Tamás írt tavaly Szegény ripők címmel a Mozgó világba, és amelyben alaposan helybenhagyja „felfedezőmet”, Horváth Bélát. Én, mint félig-meddig külső szemlélő, nem igazán értettem ezt a kirohanást. Emlékeim szerint mindketten törzsvevők voltak a Váci utcai antikváriumban, sőt időnként el is beszélgettek egymással, de a halott költő nem válaszolhat.
Ungvári rendszerint Molnár Gál Péterrel, azaz MGP-vel járt be, míg Horváth Béla Paku Imrével. Lehet, hogy már akkor sem kedvelték egymást, de ezt egyikük sem mutatta ki.
Ez volt az az időszak, amikor mindenki kettesével járt be hozzánk: Kenedi János Perneczky Gézával. Ungvári MGP-vel vagy az unokatestvérével, Elberttel, Kardos G. Létay Verával, és sorolhatnám vég nélkül. Ezek a korabeli hírességek, mint egy jobb klubban, elszórakoztatták egymást és bennünket, ott dolgozókat is. Ráadásul Ungvári Tamásnak köszönhettem, hogy 1974-ben egyéni kérelemmel felvettek a MÚOSZ-ba rendes tagként.
Még egy apróság jut eszembe erről a korszakról, de ez már csak gondolati játék, amolyan összeesküvéselmélet, amelyért felelősséget nem vállalok.
1969-ben megjelent egy írásom Sejtelmek címmel a Látóhatárban, ebből idézek néhány sort:
„Álmomban kék országban jártam. Minden kékesen csillogott. Nem volt sárga Nap és Hold, mégis minden ragyogott. Egyetlen nyugalmas kékségben. Susogó lágy csend. Kellemes langyos szellő. Mosolygó, derűsen kék arcok suhantak el mellettem, kék ország lakói…”
2009-ben megnéztem James Cameron filmjét, a sok Oscarral díjazott Avatart, és megzavarodtam. Később olvastam, hogy többen plágium vádjával beperelték, de ezeket a pereket, ha jól tudom, megnyerte. Mit kezdhetnék én a negyven évvel az Avatar előtt megírt kék országommal? Én akkor 25 éves voltam, Cameron 15, de velem egyidős volt Amerikában Andrew Vajna, aki magyarul is tudott, és aki hozzájuthatott szinte reklámáron az akkori Látóhatárhoz, hiszen a magyar állam propagandacéllal szinte ingyen terjesztette. Később, a Terminátorokon Cameron együtt dolgozott az akkor már világhírű producerrel, aki akár mesélhetett is erről a novella emlékéről. De mindez már csak fantázia-játék. A tény, hogy 1969-ben megírtam a Kék ország kék lakóit, és sohasem fogom megtudni, hogy valójában kinek az ötletéből született az Avatar.
Erdei Grünwald Mihály, újságíró
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
