Igen, ők voltak a „Zsinagógák népe”.
Auschwitzba marhavagonok százai érkeztek kelet-Európából. Azok a zsidók érkeztek rámpákhoz, akik néhány hónappal korábban még reményekkel telve élték életüket, akik terveket és szerelmeket szőttek, akik családot alapítottak, gyermekeket neveltek, tanították, vagy tanulták a magyar és a héber ábécét, s akik utolsó pillanatokig bíztak abban, hogy velük nem történhet meg az, ami később mindnyájuk végzetévé vált. Gondoljanak csak bele: Budapesten, a budai oldal legnagyobb zsinagógáját, a Lágymányosit 1936-ban (!) építették a zsidók. 1936, zsinagóga avatás, a numerus clausus után, közvetlenül az első zsidó törvény előtt.
Igen, ők voltak a „Zsinagógák népe”.
Hölgyeim és Uraim! A volt budapesti gettó szélén, a mai zsidó negyednek mondott területen születtem. Gyermekkorunkban a szűk utcák, a 18. században épült omladozó vakolatú házak, a salétromos illatú sötét pincéjű épületek, mint természetes, élő közeg vettek körül bennünket. A beton, a kő, a malter, a tégla és az utcákat borító macskakő a benne élő emberektől, a nagyhangú kereskedőktől, a reggelenként jeget szállító lovaskocsikon ülő durvaszövésű inget viselő munkásoktól, Kohn néni pékségének illatától, a Frőlich cukrászda sötét, vanilia szagú pultjától és a zsinagógákba igyekvő zsidók gyors lépteitől váltak számomra otthonos szövetté.
„Zsinagógák népe”, harsog a plakátokon a mai bemutató címe. S ennek örülök. Mert Klein Rudi barátunk páratlan építészettörténeti szakmai munkája és Szabó Mihály filmalkotása nem kizárólag a már említett kövek egyszerű bemutatásából áll. A filmből következtethetünk az egykor volt ott lakók szokásaira, a zsinagógákban rendetlenkedő gyermekek zsivajára, a lopva karzatra néző serdülők tekintetére, a rabbik szigorára, vagy eleganciájára, mert ezektől válnak élettel teli térré, barátságok, haragok, emlékek és a felejtés helyszínévé ezek az épületek.
A zsinagóga a zsidó szellemi és közösségi élet alapja. Az építészeti megoldások azonban soha nem öncélúan keletkeztek, pontosan lekövették a közösségi élet változásait. A kicsiny imaszobákat, az apró zsinagógákat akkor váltották fel a díszes, építészeti megfogalmazású hatalmas zsinagógák, mikor a 19. században az emancipálódó zsidóság egyre nagyobb szerepet vállalt a hagyományosnak számító kereskedelemben, a rohamosan fejlődő iparban, a banki világban, a városépítészetben és a városfejlesztésben. S ennek a fejlődésnek anakronizmusa a holokausztot követő valóság, amikor a 80%-ban elpusztított közösség már nem képes megtölteni saját zsinagógáit. A Zsidó Kulturális Fesztivál önmagában ezen az anakronizmuson nem tud segíteni, mégis egy virtuális téglát képez a zsidó szellemi és kulturális élet falán. Talán szimbolikus, hogy az egy hétig tartó és rendkívül dús programú Zsidó Kulturális Fesztivál nyitánya a ma itt látható dokumentumfilm. A mögöttünk levő esztendő a Holokausztra való emlékezés éve volt, most ezzel a különös élményű filmmel a múlt bemutatásán keresztül a zsidó életről szólnak az alkotók. Falak, templombelső, épület, Tóra szekrény, s amit mi látunk, imádkozó zsidó emberek. Mert a XXI. században óvodáinkkal, iskoláinkkal, egyetemünkkel, kulturális tereinkkel és helyrehozott zsinagógáinkkal bizonyítjuk, hogy a magyar zsidóság él, hogy a magyar zsidóság itt él, és a magyar zsidóság itt akar élni. Csak hagyjanak bennünket „békiben”! Kívánok Önöknek a most következő filmhez lélekgazdagító szórakozást, a Zsidó Kulturális Fesztivál vasárnap kezdődő programjaihoz pedig nyitottságot és érdeklődő kedvet.
Heisler András
