Sáfrán István most megjelenő könyvéről beszélt.

Sáfrán István: Itthonról – haza (a harmadik bőrönd története).

Szamárvezető az élethez

  Szamárvezető az élethez   Sáfrán István most megjelenő könyvéről beszélt. Mi is ennek a kötetnek a címe? Itthonról haza, alcíme pedig A harmadik bőrönd története. Hol van itthon és hol van a haza? Mindenütt otthon és mindenütt itthon. Ezek szerint legjobb útközben? Nem, útközben nem a legjobb, jó itt, jó ott, itthon is otthon vagyok, otthon is itthon vagyok. Akkor mi is a harmadik bőrönd, pontosabban haladjunk sorrendben, mi is volt az első bőrönd? Az első bőrönd a nagyapám bőröndje volt, akit annak idején az Isten tudja hova vezényeltek ki, nincs is róla azóta hír. A második bőrönd az édesapámé volt, akik 56 őszén nagyon tépelődött édesanyámmal, hogy akkor hogyan tovább, itt vagy másutt. Végül abban maradtak, hogy itt, Magyarországon. A harmadik bőröndről is érdemes pár mondatot mondani, a poén lelövése nélkül. A harmadik bőrönd az a családomé, az enyém és a feleségemé. Mindketten elértük a nyugdíjas kort, a gyermekeinket elindítottuk, mindegyikük diplomás lett, hogy ettől kezdve a saját lábukon éljenek. Mi is elindultunk a feleségemmel, az Ígéret Földjére. Most onnan jöttem vissza, azért, hogy ez a könyv megjelenhessen itthon. Tudom, hogy nehéz a kérdés, de mégis, ha egy mondatban lehetne a kötet tanulságát összefoglalni, akkor mi lenne az? Nehéz tanulságot vonni, talán annyit, hogy ez a gyermekeim és unokáim számára egyfajta szamárvezető. Szamárvezető az előttük álló évekhez, a hogyanról, a mikéntekről és arról, hogy merre is. Köszönöm a beszélgetést. Breuer Péter Az interjú a 2015. július 3-i Halljad Izrael! adásában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

 

 

 

Szamárvezető az élethez

Audio Player

 

Sáfrán István most megjelenő könyvéről beszélt.

A második bőrönd történetének

Mi is ennek a kötetnek a címe?

Itthonról haza, alcíme pedig A harmadik bőrönd története.

Hol van itthon és hol van a haza?

Mindenütt otthon és mindenütt itthon.

Ezek szerint legjobb útközben?

Nem, útközben nem a legjobb, jó itt, jó ott, itthon is otthon vagyok, otthon is itthon vagyok.

Akkor mi is a harmadik bőrönd, pontosabban haladjunk sorrendben, mi is volt az első bőrönd?

Az első bőrönd a nagyapám bőröndje volt, akit annak idején az Isten tudja hova vezényeltek ki, nincs is róla azóta hír. A második bőrönd az édesapámé volt, akik 56 őszén nagyon tépelődött édesanyámmal, hogy akkor hogyan tovább, itt vagy másutt. Végül abban maradtak, hogy itt, Magyarországon.

A harmadik bőröndről is érdemes pár mondatot mondani, a poén lelövése nélkül.

A harmadik bőrönd az a családomé, az enyém és a feleségemé. Mindketten elértük a nyugdíjas kort, a gyermekeinket elindítottuk, mindegyikük diplomás lett, hogy ettől kezdve a saját lábukon éljenek. Mi is elindultunk a feleségemmel, az Ígéret Földjére. Most onnan jöttem vissza, azért, hogy ez a könyv megjelenhessen itthon.

Tudom, hogy nehéz a kérdés, de mégis, ha egy mondatban lehetne a kötet tanulságát összefoglalni, akkor mi lenne az?

Nehéz tanulságot vonni, talán annyit, hogy ez a gyermekeim és unokáim számára egyfajta szamárvezető. Szamárvezető az előttük álló évekhez, a hogyanról, a mikéntekről és arról, hogy merre is.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter

Az interjú a 2015. július 3-i Halljad Izrael! adásában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

 

A második bőrönd történetének

A második bőrönd történetének idején 1956 őszét írtuk. Erre már emlékszem! Azon a november eleji nyirkos vasárnap reggelen apám mentünk szemrevételezni a belvárosi változásokat. Előző este még hozzánk is elhallatszott a fegyverropogás, pedig jó messzire laktunk a központtól. Óvatosan araszoltunk fel a Csonkatemplomig, onnan balra az Aranybika felé az akkor még Vörös hadsereg útján.

 

A Nagyposta melletti ház falán pillantottuk meg a firkát. Ott, ahol egy Kossuth-címeres kilőtt tank füstjét terelte a hideg őszi szél.

 

Megjelent a ház falán a jel – énekelte évtizedekkel később Gerendás Péter. Apám szemrevételezte az ábrát, minta talán bólintott is volna, aztán hazamentünk és elmesélte anyámnak a látottakat. A Postapalota boltíve alatt a kilőtt tankot, a néptelen utcákat, a levert vörös csillagot és persze a falfirkát.

 

Innen menni kell – vonta meg a tanulságot. Anyám mintha kicsit sírt volna, de befelé nyelte könnyeit és nem mondott ellent.

 

Harmad vagy negyednapra rá, éjféltájt állt meg a teherautó a házunk előtt. Már csaknem dugig volt a plató, mi lettünk volna az utolsó család. Egyetlen bőröndöt engedélyeztek most is, mint hajdanán, alig tizenegynéhány évvel korábban, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy akkor menni kellett, most meg lehetett. Hogy mi férhetett abba az ütött-kopott vulkánfíber kofferbe, fel nem foghatom? Anyám ült a hokedlin és kétségbeesetten vádló pillantásokat vetve az elmúlt tíz év alatt a semmiből előteremtett szegényes mindenére korholta apámat.

 

Akkor most itt hagyjuk a konyhaszekrényt is? – perlekedett -, hogy megint széthordjanak mindent?!

 

Apám a kredencnek dőlt. Látom magam előtt, ahogyan beleszív a már majdnem tövig égett büdös cigarettájába, (anyám soha nem engedte volna ennek előtte, hogy a lakásban dohányozzon), szóval kifújja a füstöt, majd természetellenes gondossággal elmorzsolja a csikket egy csorba csészealj peremén. Mintha talán káromkodott is volna egy cifrát s csak aztán intett a már türelmetlenül toporgó teherautó sofőrjének, hogy menjenek.

 

Maradtunk.

 

A bőrönd még napokig ott állt bontatlanul a konyha közepén. Körülményesen kerülgettük, mire végül valahogy felborult. Akkor végre bevitték a nagyszobába és kicsomagoltak. Soha többet nem esett szó közöttük erről a hajnalról, s magam is csak sok-sok esztendő múltán töprengtem álmatlan éjszakáimon azon, mit is jelentett szüleimnek az a koszlott, sárgászöld, repedezett ajtajú konyhaszekrény a lógó zsanérokkal, a pattogzó festékkel, a toló üveggel, a papírcsipkés stelázsi polcaival.

 

Konyhaszekrény.

 

Az én szüleim nem voltak különösebben iskolázott emberek. Nemigen tudták választékosan megfogalmazni gondolataikat. Soha nem mondtak olyat, hogy hazaszeretet, szülőföld, otthon, magyarság és nemzet-tudat, meg ilyesféle manapság csontig koptatott kifejezést. Azt, hogy édes hazám, a maguk módján egyetlen szóba sűrítve fogalmazták meg.

 

Konyhaszekrény.

 

Konyhaszekrény – mondta anyám, pedig a ház falán már megjelent a jel. Mindmáig nem értem, miért nem jutott eszébe akkor se a téglagyár, se a bujkálás, a kiközösítés, a nélkülözés, semmi, ami a Bécsbe induló teherautó felé lódította volna őket. Apám se hozakodott elő a munkaszolgálattal! A keret brutalitásával, a megaláztatásokkal, az árok szélén hagyott temetetlen holtakkal, se a hazaút viszontagságaival. Egyszer szakadt csak ki belőle, hogy talán nem is ezek voltak a legszörnyűbb emlékei, hanem az a néhány óra, amikor összefogdosták őket és végigterelték a városon. A járókelők meg- megálltak, nézték a menetet, néhányan elfordították a tekintetüket, de a többség csak bámulta a rémült kiszolgáltatottakat.

 

Emlékszem a szüleimre! Amikor lehunyom a szemem, látom magam előtt bénult mozdulatlanságukat! Az egymást kerülő tekintetüket és azt a bizonyos második bőröndöt. Barna, vulkánfíber, megerősített sarkokkal, bizonytalanul záródó kapcsokkal, közepén a fogó alatt nadrágszíjjal keresztirányban jó erősen összeszorítva.

 

Ez volt a második bőrönd.