Heisler András, a Mazsihisz elnöke Pécsett
Hölgyeim és Uraim! A Mazsihisz elnökeként szinte hétről-hétre emlékező beszédeket mondok – higgyék el, nem könnyű kötelesség. Ésszel ugyanis fel nem fogható az, ami 71 éve történt a világban, történt Európában, ami megtörténhetett Magyarországon.
Egy roma konferencián, talán éppen Pécsett egy természettudományi hasonlattal próbáltam szemléletessé tenni a kisebbségek különös helyzetét. Természettudósok ugyanis megfigyelték, hogy a természetes vizekben élő egyes halak viselkedése képes a vizek állapotát jelezni. Mozgásuk, színük és elhelyezkedésük megfigyelésével pontos következtetéseket lehet levonni arról, hogy az életterüket alkotó csermely, patak, vagy folyó milyen tisztaságú. E halfajok jelzik, ha a vízbe olaj, vagy vegyszer jutott, vagy bármi mással szennyeződött. A szenzorálásnak, bizonyos jelenségek érzékelésének rendkívüli jelentősége van, de nem csak a természettudományban, hanem a társadalomtudomány területén is. A világ minden táján, így hazánkban is a kisebbségek azok a társadalmi csoportok, melyek a leghatékonyabban képesek mutatni a társadalom mindenkori állapotát. Amennyiben közérzetük nem jó, ha félelmeik vannak, ha gyűlöletet érzékelnek vagy elhagyják szülőhazájukat, akkor ez a társadalom betegségét jelzi. Ha a romák úgy érzik, hogy lépten-nyomon kirekesztéssel találkoznak, a melegek a kiközösítéstől félnek, ha a zsidó közösség tagjai erősödő antiszemitizmust éreznek, akkor a kisebbségi szenzor ezt pontosan jelzi. Jelzi, hogy valami nincs rendben. Ezért aztán a fejlett demokráciákban a kormányok különös figyelemmel követik a kisebbségek közérzetét és reakcióit. Ha jajgatnak, vagy kiabálnak, ha bezárkóznak, vagy emigrálnak, az nem az ő problémáikat, hanem a társadalom fel nem tárt fekélyeit jelzi.
A tavalyi esztendőt jellemző emlékezetpolitikai konfliktusokat talán a zsidó közösség szenzorainak figyelmen kívül hagyása váltotta ki. A konfliktusok belerondítottak a hetvenedik évforduló eseményeibe, és ez akkor is igaz, ha lokálisan – akár Pécs városában – zsidók és nem zsidók emelkedett hangulatú rendezvényekkel emlékeztek a holokausztra. Idén a tavalyinál összehasonlíthatatlanul kedvezőbb, de mégsem egyszerű környezetben indulnak az emlékezések. Szeptembertől ugyanis a kormány komoly gesztusok kíséretében konszenzust, vagy legalábbis annak keresését hirdette meg, amit közösségünk örömmel és nyitottan fogadott. A kisebbségi szenzorok működnek, ami nem csak a negatív, hanem a pozitív jelenségek érzékelését is jelenti. Hogy ez mennyire így van, egy tavalyi történetet szeretnék röviden elmondani. A magyar Parlamentben rendezett Tom Lantos konferencián Navracsics Tibor miniszterelnök helyettes egy kiváló beszédet mondott, melyben elismerte a korabeli magyar hatóságok felelősségét a holokausztban, deklarálta, hogy a magyar zsidók a magyar nemzet részét képezik és kimondta, hogy a holokauszt során magyarok gyilkoltak magyarokat. A konferenciát követő hetekben a Zsidó Világkongresszus ülésére mentem, Washingtonba. Mikor a columbiai zsidó közösség elnöke megtudta, hogy Magyarországról jöttem, csillogó szemekkel négy szót mondott nekem: gulyás, Puskás, Navracsics és Jobbik. Ebben a furcsa felsorolásban a gulyás és a Puskás sztereotípiái mellett ott volt egy kiváló politikusi beszéd nemzetközi elismerése, s a Jobbik már egy éve is aggasztó politikai jelenléte.
A zsidó világban mindenki odafigyelt a magyar Miniszterelnök által az antiszemitizmussal szemben meghirdetett zéró toleranciára, mindenki felkapta a fejét, mikor a miniszterelnökséget vezető miniszter bejelentette (és tudom, komolyan is gondolja), hogy kizárólag a zsidó közösséggel konszenzusban kívánják megnyitni az új holokauszt központot a Józsefvárosban, mindenhol jegyezték, hogy a kormány a tulajdonosok nélkül maradt zsidó temetők felújítására attraktív programot indít, s a zsidóság számára komoly gesztus volt, mikor országunk Miniszterelnöke személyesen jött el a Kozma utcai zsidó temetőbe az első világháborús zsidó katonahősök előtt fejet hajtani.
E közben azonban aggasztanak bennünket országunk emlékezetpolitikai torzulásai, a történelem hiteltelen megjelenítésének változatos formái, és újabban Hóman Bálintnak, a magyar zsidóság kirablása és elpusztitása emblematikus alakjának minisztériumi pénzből történő szoborállítása. Aki kirekesztő zsidó törvényeket írt, s Hóman ezt tette, azt soha nem szabad morálisan rehabilitálni.
Hölgyeim és Uraim! Vonjuk le közösen az elmúlt esztendő tanulságait. Hatalomnak és kisebbségnek oda kell figyelnie egymásra. Mi zsidók mindig nyitottak vagyunk a kompromisszumra, de azt mindenkinek meg kell értenie, hogy a holokausztban elpusztított hatszázezer halottunk emléke a történelem legkisebb meghamisítását sem viseli el.
Köszönöm figyelmüket.
