Vissza a történelemhez
Dr. Haraszti György, a Holokauszt Dokumentációs Központ kuratóriumának elnöke a Páva utca feladatairól, valamint egy nagyobb lélegzetű mű születéséről beszélt.
Mi történik napjainkban a Páva utcában?
Egyfelől rendszeres és szervezett munka folyik, mint mindig. Persze lesznek kiemelt megemlékezések is, rövidesen két ilyet is rendezünk. Április 16-a az Emlékezés Napja, amit még Pokorni Zoltán miniszter úr előterjesztésére fogadták el, s azóta az ország valamennyi iskolájában, oktatási intézményében emlékeznek meg a Holokausztról. A mi intézetünk, a Holokauszt Dokumentációs Központ az egyik kiemelt alaphelyszín a 2004-es megnyitás óta, így erre került sor ma is. Politikusok, nagykövetek, a közélet több szereplője is fontosnak tartotta, hogy eljöjjön ide. Nagyon büszke vagyok arra, hogy több iskola is bejelentkezett a rendezvényünkre, sajnos az épület befogadóképességét is figyelembe kellett venni. Nagy jelentőségűnek tartom, hogy a nemzetközi szervezete, az IHRA is képviselteti magát, már azért is, mert idén Magyarország a szervezet soros elnöke. Takács úr, aki a soros elnök beszélt, majd Latorcai Csaba államtitkár, az Egyesült Államok nagykövete, valamint Izrael Állam is képviselteti magát.
Ön nem csak a kuratórium elnöke itt a Páva utcában, de egyben vezeti is az intézményt. Várható-e és mikorra, hogy a Holokauszt Dokumentációs Központban és Múzeumban az összes poszt be lesz töltve, hogy úgy működjenek, mint a más hasonló múzeum?
Én azért mindig is azt reméltem, remélem, hogy nem úgy működünk, mint az összes magyarországi múzeum. A kérdésére válaszolva, ez a felsőbb szervek intézkedési és hatásköre, az átszervezések, kinevezések folyamatban vannak. Nem az én hatásköröm ez az egész, az elmúlt másfél évet egy személyben csináltam végig, erre a dicsőségre nem túlzottan tartok igényt.
Jut ideje kutatásokra, hiszen Önt megbízta a kormány, de a Mazsök is több kutatással?
Ezért is mondtam azt, amit az előbb, nagyon örülnék annak, ha lényegesen többen lennénk, szét lennének osztva a hatáskörök, így a kutatásra több időm is lenne. Most úgy néz ki, hogy ledolgozom a napi 8-10 órámat, hazamegyek, vacsorázom, majd éjfélig foglalkozom otthon a kutatásaim azon részével, amihez nem szükséges levéltár.
Mit tud mondani, ha lehet ilyet mondani, az intézménye „konkurensével”, a józsefvárosi projektről, már azért is, mert ott is aktívan kiveszi a részét?
Amennyiben jól tudom, ott is átszervezések vannak folyamatban, gyakorlatilag nem születtek meg azok a végleges döntések, amelyek megmondanák, a józsefvárosi emlékközpont milyen formában, milyen feltételekkel, milyenszemélyzettel, stb. fog megvalósulni. Nagyon remélem, hogy ezek a kérdések ebben az évben tisztázásra kerülnek.
Ön mielőtt kutató lett – többek között – középiskolai igazgató is volt. Ön szerint mit kell tenni azért, hogy a magyar diákok sorban álljanak itt, megértsék is azt, hogy miről is van szó?
Két különböző problémáról van szó. Voltam egy rendezvényen, ahol alkalmam volt elmondani, hogy az intézményünk befogadó kapacitása 50-55 ezer fő. A tavalyi emlékév kapcsán kifejtett intenzív munkánk eredményeként a tavalyi látogatószámunk közel 40 ezer fő volt. Ez azt jelenti, hogy a kollegáim megfeszített erővel dolgoznak. Azért, hogy ezt a nagy tömeget fogadni tudjuk, az oktatás osztály létszámát 400%-al kellett növelni, ez perszer azt jelenti, hogy egy ember helyett négy ember dolgozott. Az a helyzet, hogy gyakorlatilag alig-alig tudunk több vendéget fogadni. Állandóan az a kritika velünk szemben, amit bizonyos részben jogosnak, bizonyos részben pedig hozzá nem értőnek tartok, hogy miért nem látogatja meg ezt az intézményt az ország teljes tanulóifjúsága. Amennyiben ez megtörténne, világrekordot állítanánk fel, mert innentől az Oktogonig állnának sorba a diákok. Mi a kapacitás okozta hiányosságainkat kihelyezett tanfolyamokkal próbáljuk pótolni, enyhíteni. Mit kell, mit kellene, mit próbálunk tenni? Kicsit megfordítva a mi gyerekkorunkban hallott mondatot: Tanítani, tanítani, nevelni, oktatni! Minden erővel!
Az elődei mennyiben segítik, ha segítik a munkáját, mennyire szeretné másként végezni a dolgait, mint ők?
Azok, akik hála Istennek életben vannak, azok közreműködnek, segítenek, nagyon sokat tanultam tőlük. Van egy régi talmudi mondás, bár a mi intézményünk, a közvélekedéssel ellentétben nem egy zsidó intézmény, mely szerint: Nagyon sokat tanultam a tanítványaimtól, sokat tanultam a kollégáimtól, a legtöbbet mégis az elődeimtől, mestereimtől. Nyilvánvalóan változnak az idők, mi is változunk benne, de megőrizve mindazt a jót és szépet, amit a korábban itt működő elődeim csináltak szeretném ezt továbbvinni, persze alkalmazkodva a körülményekhez.
Az Ön által vezetett intézménynek kiváló kapcsolatai voltak a Jad Vashem Intézettel. Napjainkban is így van?
Örömmel mondhatom, hogy igen, olyannyira, hogy rövidesen indul el egy 60 fős, magyarországi középiskolai tanárok számára szervezett internetes tanfolyam a Jad Vashemmel összekapcsolva. Aláírtunk például egy könyvtárközi könyvcserét is, tehát a kapcsolataink azok töretlenek továbbra is.
A Jad Vashem Intézet adja át a Világ Igaza elismerést azoknak, akik a vészkorszak idején életeket mentettek. Azonban vannak, akiket a Jad Vashem nem ismer el, de valamilyen okból kifolyólag, Budapesten valaki mégis elismeri őket, amelynek átadására itt kerül sor.
Ez egy korábbi vállalkozása volt egy korább kollegának, ez a Jad Vashem sérelmezte, olyannyira, hogy tiltakozott a külügynél, meg a miniszterelnökségnél is. Érkezett jelzés is felénk, hogy nem akarnának egy ilyen konfliktust. Amikor tavaly ősszel Jeruzsálemben jártam, akkor megállapodtunk a Jad Vashem Intézet vezetőivel, hogy mi elállunk ettől a kitüntetésformától. A Páva utca nem ad helyszínt ennek, de nem is kíván többé ilyen kitüntetéseket adni. Hozzá kell tenni, egy igen problematikus dologról van szó, amit Jeruzsálemben is elismertek, tudniillik az a probléma, hogy a Jad Vashem Világ Igaza kitüntetést csak élő tanúk igazolása alapján lehet kiadni, akik sajnos egyre kevésbé lesznek. Ez azt jelenti, hogy vagy át kell értékelni a Jad Vashem politikáját, vagy meg kell szüntetni ezt a kitüntetést. A mi történetünk teljesen helyén való volt, talán csak jobban kellett volna egyeztetni Jeruzsálemmel.
Több könyvet is írt, melyik volt az, melyik legutóbb jelent meg?
A legutolsó könyvem nagyon érdekes, mert egy időrendi beszámoló a magyarországi zsidóság történetéről, amely a kezdetektől, tehát a római idők óta a mai napig próbál eljutni. Hat kötetre tervezem ezt a munkát, az első tavaly jelent meg az MTA Történettudományi Intézetének kiadásában, a kezdetektől 1541-ig. Egy normális ember a későközépkorral és koraújkorral folytatná, de tekintettel a Holokauszt Emlékévre, az ötödik kötetet készítem most, ez az a könyv, amin esténként próbálok dolgozni, az 1918 és 1945 közötti időszakot öleli fel, ez lesz a legérdekesebb a laikus olvasók számára. Az adott események ismertetése mellett, egy koherens történeti beszámolót is ad, értékelve az eseményeket. talán nem kell vázolnom, ez az időszak mennyi problémát jelent és nagy vitákat vált ki a társadalomból. Készülök arra, hogy ellentétben a kora középkori kötettel, ami a szakma elismerését, a laikusok teljes érdektelenségét váltotta ki, a most készülő kötet sokkal hevesebb érzelmeket vált ki. csak pikírten jegyezném meg, azt utolsó, a hatodik kötet, amely 1945-től napjainkig megy el, az elképzeléseim szerint poszthumusz módon jelenik meg, hogy a társadalmi hálát ne kelljen direktbe élveznem.
Kérem, segítsen nekem, hogyan lesz egy kémikusból az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa?
Ez véletlenül adódott, illetve nem adódott véletlenül. Humán beállítottságú voltam, középiskolásként országos tanulmányi versenyt nyertem történelemből, megnyertem a televízió irodalmi vetélkedőjét is, mindenki azt gondolta, ez a derék fiú elmegy filosznak és éhen fog halni. Apám, aki sokkal bölcsebb ember volt, mint én, azt mondta, ez mind nagyon szép és jó, de hát semmid nincs, válassz magadnak egy olyan szakmát, amiből meg fogsz élni, aztán ha erőd és hangulatod engedi, akkor éljél a hobbidnak. A családban a mérnöki pálya volt a preferált, ugye ez volt az orvosi és ügyvédi pálya mellett az a szabadfoglalkozás, amit azokban a zsidó családokban preferáltak, ahol nem rendelkeztek üzleti érzékkel, így lettem vegyészmérnök. Különböző sajnálatos politikai okok miatt, amire ma büszkének kell lenni, de akkor mindenféle repressziók értek, nem tudtam egyetemi karrierbe fogni, amire egyébként tanulmányi eredményeim nyomán predesztinálva voltam, akkor még élt a kényszermunkahely kijelölése, így kerültem vegyipari folyamatszabályozásra. Ez óriási szerencsét jelentett nekem, mert ez összekapcsolódott az akkor induló magyar számítástechnikával. Így még a történészség előtt ott voltam a magyar számítástechnika kezdeteinél. Egyszer mondták nekem, hogy meg vagyok bolondulva, történészeknek kell írni különböző számítástechnikai programokat, akkor miért nem végzem el a történelem szakot? Igazat adtam nekik, így idősödve, harmincon túl elvégeztem a történelem szakot és azóta ezen a területen dolgozom. A vegyészség vezetett el a számítástechnikához, az pedig a történelemhez vezetett vissza. Mára 8-10 kötettel, 200 körüli publikációval rendelkezem, eddig minden hatalom elfogadott, bár hallottam, hogy a szakértelem az bolsevista trükk.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
