Bárányok és farkasok-Balog Zoltán miniszter a választás lehetőségéről és az oktatás fontosságáról. I.rész

I.rész  Bárányok és farkasok-Balog Zoltán miniszter a választás lehetőségéről és az oktatás fontosságáról

Újnáci eszmék újjászületése, emlékművek, Auschwitz és a sajátosságok, különösségek. Ezek a hívószavak, melyek mentén Balog Zoltán gondolkodik, miniszterként és lelkipásztorként egyaránt.

 

Az első Fidesz kormány alatt, amikor Ön a miniszterelnök főtanácsadójaként dolgozott, döntött az akkori oktatási miniszter, hogy április 16-a az Emlékezés Napja lesz. Ön idén az Andrássy úton tartott egy erős beszédet. Beszélt a bárányokról, a farkasokról. Mindeközben Ön báránybőrbe bújt farkasokkal ül egy a Parlamentben, ráadásul fizikai közelségben, hogyan tudja ezt összeegyeztetni?

Lelkileg a lehető legtávolabb tartom magam azoktól az eszméktől, az újnáci eszméktől, amelyet ez a csoport képvisel, ráadásul elfogadom azt, kevés lenácizni valakit, korrektnek is kell lenni, hiszen ismerem azt, amikor valakit úgy antiszemitáznak le, hogy egyébként nem az, velem is előfordult már. Szerintem méltányosnak kell lenni, oda kell figyelni a mondanivalóra, vannak, akikére már nem kell, mert bebizonyították, hogy náci eszméket képviselnek, de meg kell különböztetni a hivatalos ideológusokat és a választókat. A választóiknak, akik ott valamilyen reménységet látnak, még növekedik is valamennyire a számuk, azoknak világosan el kell mondani, miért nem valóságos alternatíva Magyarországon az, amit a Jobbik képvisel. Le kell leplezni ezeket a dolgokat, de ez kevés. Nekünk kell változni, nekünk kell megérteni azt, ami az embereket valóban bántja, valóban foglalkoztatja, amivel valóban elégedetlenek, a valóságos gondjuk, és hogy azokra mi nem tudunk valóságos válaszokat adni, amelyek hihetőbbek, mint más extrém csoportoké, akkor hiába nácizunk, ezt fontos tudomásul venni. Én ezért a Jobbik szavazóit potenciálisan más pártra szavazóknak tekintem, igenis szóba állok velük, igenis komolyan veszem őket. Még akkor is, ha most még cigányoznak, zsidóznak is. Nekem vannak olyan barátaim, akikkel nagyon komoly ütközéseim voltak zsidóság ügyben, mert úgy gondolták, a magyarországi zsidóság negatív szerepet játszik a magyar történelemben, én meg ezt nem így gondolom, s vannak arról élményeim, tapasztalataim, hogy megváltoznak ezek az emberek! Akkor, ha az észérvek és az érzelmi érvek találkoznak, s ezeket az embereket bevittem egy olyan világba, megismertettem olyan emberekkel, akik iránt tisztelet ébredt bennük, s megváltoztak- Az egy alapvető zsidó-keresztény hit, hogy az emberek képesek megváltozni. Úgy hívjuk, hogy sub, úgy hívjuk, hogy megtérés, úgy hívjuk, hogy metanoia, úgy hívjuk, hogy megváltozás. Ha ezt a hitet feladjuk – azt szoktam mondani, a zsidóság és a kereszténység közös hite arról szól, igenis lehet a kutyából szalonna, mert az Isten megadta a szabad választás képességét, kell lenni olyan embereknek, akik erre segítenek bennünket, ez a politikában is így van.

Akkor hol tartunk a zéró tolerancia kérdésében?

Nehéz ügy. Elvileg mindenki kimondja ezt. De azért nehéz ügy, mert sokszor egy tiltakozással emelünk fel olyan ügyeket, amelyeket nem érdemes felemelni. Ma, a totális média világában, mert azt éljük, minden nap, minden percben, minden másodpercben találnék olyan dolgot, akárhol, az interneten, ami ellen tiltakozni kéne, vissza kéne utasítani. Én azért vagyok óvatos az elhatárolódásokban, visszautasításokban, amiket egyébként fontosnak tartok, mert azt érzem, megnézve a saját munkámat, teherbíró képességemet, hogy mindez elveszti az energiámat pozitív dolgoktól. Ha állandóan valami ellen harcolok, akkor nem jut időm arra, hogy valamiért tegyek! Szerintem többet ér, ha a zsidó oktatási kerekasztalon megállapodok valamiben, mintha kiadnék naponta három nyilatkozatot, hogy éppen kinek kell magát szégyellni, antiszemita, cigányellenes, vagy bármilyen más eszmét behozók, vagy éppen a legalább olyan veszélyes dolognak tartom a kommunizmus emlékét behozók.

A kerekasztalnak, amiről beszélt vannak pozitív lépései, elsősorban a tankönyvi változtatásokra gondolok. Hogy sikerült idáig eljutni?

Ez egy több éves küzdelem, azt hiszem, lehet is így nevezni, hiszen ez nem csak tudományos, oktatási kérdés, hanem aktuálpolitikai kérdés is, ezért megfelelő óvatossággal kell itt eljárni. Hála Istennek, a zsidó oldalon olyan szakértők vannak, akikben nem csak a tudás képviselete van meg, hanem a megértés képessége is. Eljutottunk olyan kompromisszumokig, amiket én nagyon jónak és előremutatónak tartok. Ha félreteszünk mindent, ami aktuálpolitikailag benne van ebben a világban, zsidó, magyar, akkor egy dolog számít majd, mit tanulnak a gyerekeink, az unokáink az iskolában, mert az lesz az a kép, amit magukkal visznek. Ezért a megállapodásainkat nagyon fontosnak tartom! Nagyon veszélyesnek tartom – és ezt nem nekem kell elmondani, hanem a zsidóknak -, hogy a zsidóságot, a mai zsidóságot is azonosítjuk a Holokauszt történetével. Azaz a zsidókról Auschwitz jut eszünkbe, Auschwitzról meg a zsidók. Ez elkerülhetetlen, hogy így legyen, de nagyon fontos kibővítenünk a képet, hogy lássunk egy csomó minden mást. Lássuk például, miben vannak nagyon komoly előrelépéseink. Lássuk a több száz éves történetet, ami a zsidó-magyar együttélést jelenti, ahol a sajátost és a különöst sokszor el sem lehet választani, vegytisztán együtt vannak. Lássuk ezt a nagyon pozitív, nagyon gazdag történetet, ezt mutassuk be! Az 1848-49-es szabadságharcban való zsidó szerepvállalástól elkezdve odáig, hogy kollektívnek nevezhető büntetés kizárólag a zsidókat érte, a többiek esetében „csak” egyéni megtorlások voltak a Habsburgok részéről. Lássuk a két háború közötti pozitív történeteket is, már azért is, mert ha ezeket nézzük, akkor még elementárisabb a kérdés, miért? Ha az első világháború hősei között messze számarányukat tekintve voltak ott a zsidó emberek, nemrégiben a Kozma utcai zsidó temetőben éppen az ő parcellájukat állították helyre, ahol hazafias, szinte nacionalista mondatokat olvashatunk a zsidó családok részéről Magyarország, a magyar ügy iránt, ezeket be kell mutatni, mert tényleg még mardosóbb lesz a kérdés. Hogy lehet, hogy 1944-ben, de 1938-ban, 1941-ben is, miért az történt, ami történt? Ezért is fontos a zsidó-magyar együttélés ügye. Ahogy az is, hogy úgy beszéljünk a Holokausztról, ahogy az tisztességes, megfelel a történeti hűségnek és az áldozatok iránti tiszteletnek. A harmadik, pedig, a mai élet. Magyarországon nagyon sokszor illetnek minket méltatlan vádakkal a zsidóság ügyében, antiszemitizmus ügyben. Azt, hogy ma Magyarországon egy virágzó zsidó kultúra van, ami egyébként vitakultúrát is jelent, ami nagyon régen nem volt már, hogy az óvodától az egyetemig kiépült a zsidó oktatási rendszer, erről beszélni kell, örömmel kell beszélni, de beszélni kell a másik aktualitásról is, ez pedig Izraelnek a léte. Izrael valóságáról, nem csak úgy, és ez volt az első változtatás, amit eszközöltünk a Nemzeti Alaptantervben, mint a közel-keleti konfliktus egyik szereplőjéről, hanem mint egy modern államról, amely arra törekszik, hogy valóságos állama legyen az egész világ zsidóságának. Oda haza lehessen térni, onnan el lehessen menni, benne legyen a világ nagy politikai és kulturális körforgásában, egy jó állam legyen! Ennek a bemutatása megint csak fontos, mert azt mutatja, van túlélés, több mint túlélés, van feltámadás, van megújulás, van egy gyümölcsöző együttműködés, és ezeket a pontokat szóba kell hozni. Ám ha szabad, behoznom még egy pontot, bizony szóba kell hozni a konfliktusokat is, a meg nem értést, a félreértést, a manipulációt, nem csak az egyik, a másik oldalon is, senki se érezze azt, hogy valamilyen áltolerancia nevében elhallgatunk létező konfliktusokat, történelmi tényeket. Ezt így tartom korrektnek és helyesnek.

Szabadság tér. Ott található a szovjet hősök emlékműve, de ott van Horthy Miklós mellszobra is, még ha az egy templom bejáratánál van, nem az utcán. A politikát be kell vinni a templomokba?

Horthy Miklós szobrát biztosan nem. A politikát tekintve én megengedőbb vagyok, hadd idézzem Schweitzer professzort, Jeremiás prófétával kapcsolatban. Nálánál nagyobb aktuálpolitikus senki nem volt, elmondta akkor, hogyan álla világhelyzet, mi lesz Babilonnal. Szerintem a lelki vezetőnek tudni kell állást foglalni. Nem napi, aktuálpolitikai kérdésekben, hanem értékkérdésekben, aminek vannak napi politikai vonatkozása, tudni kell a saját közösségében véleményt formálni, segíteni másoknak, hogy neki is tudjanak segíteni. Azt, hogy Horthy Miklóssal kell provokálni egy református templom bejáratánál? Én már akkor világossá tettem, én ezt egy nagyon helytelen dolognak tartom, egyáltalán nem tartom jónak, hogy ez a szobor ott van. Az egy más kérdés, hogy a református egyház belső rendjében nem olyan egyszerű a gyülekezeteknek a belső autonómiájával összeegyeztetve olyan döntéseket hozni, ami kifejezi a közösség értékválasztását. Még akkor is, ha egy adott közösség konkrét értékválasztásával szembemegy. Ez egyrészt az erőssége a reformátusságnak, mi ezt úgy hívjuk, hogy kongregacionalizmus, a gyülekezi autonómia, másrészt pedig a gyengesége, mert nem tudunk egy hangon beszélni, bizonyos ügyeket nem tudunk elrendezni a saját köreinkben. A Szabadság téren még van megszállási emlékmű, vannak alternatív emlékművek, én ezt – és ez ritkán hangzik el a nyilvánosság előtt – egy rendbe levő dolognak tartom. Én oda szoktam menni, megnézegetem a székeket, a személyes emlékeket, a feliratokat, szóba is állok ott az emberekkel, még akkor is, ha nem mindenki dicsér meg engem, mert a kormány képviselőjének tekint. De miért is ne provokálhatna egy emlékmű ellenemlékműveket, alternatív emlékműveket és miért ne nyújthatna lehetőséget arra, hogy ott az emberek kifejezhessék, mi nem így gondolkodunk a megszállásról, Magyarországnak a negyvenes évek közepén vállalt szerepéről és így tovább. Nem azt mondom, hogy ez a kettő jól megfér egymással, de ha az egyik provokálja a másikat, azt én egy szabad, demokratikusnak tartott országban normálisnak tartom.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter