Eglis István: Keresztúton – Egy magyar pap Dachau poklában
Eglis István önéletrajzi regénye először jelenik meg nyomtatásban, amelyben a dachaui fogságban átélt tapasztalatok összegződnek. A regény legfőbb kérdése az a felebaráti szeretet, amely a legvégsőkig megy a szenvedés közös vállalásában.
Eglis István (1913-1963) római katolikus pap, a II. világháború idején az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO) titkára volt paptestvérével, Benkő Istvánnal együtt. Mindketten részt vettek a földalatti, németellenes Magyar Front tevékenységében. A Gestapo 1944. december 5-én letartóztatta és Dachauba hurcolta őket. A táborból 1945. április 29-én, az amerikai csapatok bevonulásakor szabadultak. Eglis István később – valószínűleg az 1950-es években – regényt írt dachaui megpróbáltatásairól, mely most jelent meg először, az Új Ember Kiadó gondozásában.
A regény főhőse Gábor, az író alteregója. Egyrészt az ő szemszögéből, másrészt a fogolytársaival folytatott párbeszédekből rajzolódik ki a tábori élet. A szörnyűséges körülmények között szinte emberfeletti küzdelem megőrizni a hitet, az emberi méltóságot. Ebben a földi pokolban minden gondolat, cselekedet alárendelődik a túlélésért folytatott, gyakran reménytelen küzdelemnek. Békebeli, nyugalmas időkben élők számára felfoghatatlan értéke van egy falat kenyérnek, egy szem krumplinak, vagy egy eldobott cigarettacsikknek. Alapvető dilemma, hogy az, akinek birtokában van a három dolog egyike, megossza-e azt mással? „Az éhség vetkőztetett. Meztelenre vetkőztette az embereket… Most vált el, ebben a száraz vértanúságban, az igazi pap és az igazi keresztény lélek.” Az emberi élet értéke lenullázódik, a teljhatalommal rendelkező, szadista őrök esténként azzal szórakoznak, hogy halálra verik a kiszemelt foglyokat: „… a tolvajokat, lázadókat, vagy néha csak azokat, akiknek nem tetszett a képük.”
A mértéket nem ismerő kegyetlenség áll szemben a totális kiszolgáltatottsággal, „a farkascsorda széttépi a gyengét és a sebesültet.” A minden pillanatban veszélyeztetett lét elviselhetőségének egyetlen lehetséges módja van, a kereszténység lélekben való megélése. A belga spirituális jezsuita, Adrián atya azt mondja Gábornak: „A szegények, betegek felkarolása, a kórházak, az egész orvostudomány nem az emberi természetből következik. Igen, a kereszténység. És ilyenkor látja az ember, hogy mennyire a felebaráti szeretet a lényege a kereszténységnek.” Gábor hozzáteszi: „És azt is, hogy milyen nehéz megtartani a felebaráti szeretetet.”
A regény egyik legdrámaibb jelenete, amikor Gábor, Kőbel (akit Benkő Istvánról mintázott az író) és egy bécsi pap azon tanakodnak, hogy bemenjenek-e a tífuszosok közé. Gábor a kerítésen kívül beszélgetve tartja a lelket a közéjük rekedt, betegségektől gyötört civil barátjában, Péteri Jóskában. Ezúttal azonban közvetlenül érintkeznének a fertőzött betegekkel. A józan ész azt súgja mindhármuknak, hogy ne kockáztassanak, de Gábor lelkiismerete nem tud megnyugodni. „Soha ilyen alkalmunk nem lesz az irgalmasság testi cselekedeteit gyakorolni…” Kőbel azzal érvel, hogy a felebaráti szeretetnek is vannak fokozatai, miért kockáztatnának vadidegen emberekért? Lepereg róla, hogy Gábor Jézusra hivatkozik: „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mennyivel vagytok különbek a pogányoknál?” (Mt 5,46). A bécsi pap szavaiból egyértelművé válik, hogy ebben a végletekig kiélezett helyzetben nincs helye a racionalitásnak: „Nem tudom, nem lennénk-e előbbre, ha kevésbé józanok lennénk. Valahogy úgy érzem, hogy egy kis őrültség néha ránk férne.”
Ebben az elvadult környezetben az ember legrosszabb énje is könnyen felülkerekedhet, függetlenül attól, hogy az elnyomóhoz, vagy az elnyomotthoz tartozik-e. Gábor korábban, a civil életben felháborodott az igazságtalanságokon, védte az üldözötteket, mindenkin segített, akin csak tudott, undorodott az erőszaktól. Itt viszont, a táborban, bottal veri meg a maradék kenyerét ellopó rabtársát, s nem titkolja: „… amikor elfogtam azt a kis nyavalyás tolvajt, valami vad ösztön szállt meg, egy kicsit olyan, mint a vadász érzése, egy kicsit olyan, mint az érzéki gyönyör.” Az imént említett Adrián atya a minden emberben meglévő és bármikor kitörésre kész rossz reális valóságára figyelmeztet: „Ez a nagy undor sem mutat mást, mint a kegyetlenség lappangó szenvedélyét.” Ez pedig majdnem minden emberben ott van, ezért beszélt Jézus annyit az irgalom fontosságáról. A jezsuita atya nem titkolja a tragikus tényt: „A tábor lakóinak nyolcvan százaléka szadistává válik, kitör belőlük, amint hatalom van a kezében. Ha semmi más, de ez mindenkit meggyőzhet arról, hogy Hitler micsoda pokoli módszerrel dolgozik. Az ütés, kínzás, korlátlan uralkodás ördögét szabadította rá erre a szerencsétlen világra. És vajon mikor lesz gyógyulás?”
Ezekben a pokolbeli napokban más jelentése van Krisztus életáldozatának is, mint normális körülmények között. A megváltás igazi értelme és lényege, hogy „a tehetetlen ember belátja saját tehetetlenségét, és alázatosan beismeri, hogy csak magasabb erő képes kiemelni a gonoszságból.” Ez minden élethelyzetre igaz, a dachauihoz hasonló, a szadizmust törvényerőre emelő szituációra pedig különösen.
A kötet utószavát író Soós Viktor Attila tanulmányából kiderül, hogy Eglis Istvánt a kommunista hatalom is üldözte, mivel kisközösségekben fiatalokkal is foglalkozott. Ezért a diktatúra bírósága másfél évi börtönre ítélte, amit le is töltött. Mindvégig az állambiztonsági szervek célkeresztjében volt. 1963 telén balesetet szenvedett, s az ennek szövődményeként kapott vérmérgezésben halt meg ugyanazon év február 21-én (Új Ember Kiadó, 2014).
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Magyar Kurír
