Nem tagadták meg esküjüket, hazájuk viszont megtagadta őket…
” Zsidó orvosok – hősök-áldozatok”
Hölgyeim és Uraim!
A holokauszt 70. évfordulója: egy unikális, attraktív kormányprogram, aztán konfliktus a kormány és a zsidó szervezetek között, az ismeretlen Sorsok Háza – talán a sorstalanságé, Horthy szobor avatása, emlékmű-vita, avagy vita nélküli emlékmű, s az utolsó kerek évforduló. Igen, az utolsó, amikor még jelentős számban velünk vannak, akik túlélték a borzalmakat. A hetvenedik. Számtalan megemlékezés az országban, emlékmű avatások, konferenciák, kiállítások.
Mazsihisz elnökként módom és kötelességem volt végigjárni az országot. A helyi zsidó közösségek, a fővárosi és a vidéki önkormányzatok, iskolák, egyetemek, civilek, egyházak, mindenhol emelkedett hangulatú megemlékezéseket szerveztek azok emlékére, akiket elragadott a szörnyű történelem. Elfeledett pápaiak, elfeledett gyöngyösiek, bonyhádiak, soproniak – csupa értékteremtő kiállítás, az egykori zsidó élet bemutatása, a zsidók és nem zsidók együttélésének szimbiózisa.
S közben történész vita. Ugye tudják, Németországban sem volt egyszerű a holokauszt társadalmi feldolgozása. A történészek múltfeldolgozása ott is csak a nyolcvanas évek közepén kezdődött meg. S aztán több mint egy évtizedig tartott. Közben kétszer évekre megszakadt, mert oly’ mértékben konfrontálódtak a különböző történelem szemléletek, hogy az megakadályozta az értelmes párbeszédet. Az már látszik, ezt nálunk sem fogjuk elkerülni. Talán, mi magyarok még karakterisztikusabban indítjuk a történész vitát. Nálunk a vita azzal kezdődik, hogy nem állnak szóba egymással a történészek. Ez a párbeszéd egy sajátos, kissé szélsőséges, mondhatom groteszk formája. Pedig – valahol a neten olvastam egy gondolatot – ahogy annó Németországban, most Magyarországon sem az az eldöntendő kérdés, valójában mi történt 70 esztendővel ezelőtt, s nem azon folyik a vita, hogy milyen történeti okokból és körülmények között jött létre, majd pusztította el a fél világot a nácizmus; hanem az, hogy ki és mit tanítson erről a korszakról a következő nemzedéknek.
Két hete, az ELTE bölcsészettudományi karának emlékműavatásán vettem részt – egy különleges emlékművén, mely egy centiméter széles és kétszáz méter hosszú. Egy bronzcsík, mely a Múzeum körúttól a Puskin utcáig keretezi az egyetem kampuszát a falak mentén. Egy sajátos fuga a téglák között, melyen 199 név olvasható. Az egyetem egykori oktatói, hallgatói, dolgozói, mindazok, akik az úgynevezett zsidótörvények következtében munkaszolgálatosként, koncentrációs táborokban, gettókban haltak meg.
S most egy másik egyetemen vagyok. S megint, elpusztított emberekre, az emberi életek megmentésére felesküdött…, aztán meggyilkolt orvosokra emlékezünk a Semmelweis Egyetem Aulájában, a Mária utca 41-ben.
Mária utca 41, s véletlenül pontosan negyvenegy magyar bőrgyógyásznak az emlékművét avatjuk. Emlékezik az ország, s ez jó, mert aki emlékezik, aki a múltat ismeri, csak az képes a jövőt építeni. Izraelben, a Yad Vasem Holokauszt-kutató és Dokumentációs Intézet névtárában ötezer magyar orvos neve szerepel. Köztük rengeteg olyané, akik új tudományos felfedezést, vagy nevelési, közegészségügyi módszert vezettek be, vagy olyanok, akik publikációik számával, tartalmával és nemzetközi hírnevükkel különleges megbecsülést vívtak ki maguknak. Engedtessék meg nekem, hogy néhány nevet felsoroljak Önöknek, ők mind a holokauszt esztelen pusztításának áldozatai voltak: Deutsch Imre, aki Melkben halt meg. A Zsidó kórház Urológiai Osztályának és a Chevra Kadisának (Zsidó szent egyletnek) a vezetője volt. Lipscher Mór, ő végezte az első agydaganat operációt 1900-ban. Auschwitzban halt meg. Pólya Jenő, akinek gyomorrezekciós módszerét nemzetközileg elismerik és használják, Budapest ostrománál halt meg. Karcag László belgyógyász, bujkálás közben felismerték, és kivégezték Budapesten. Kísérleti tuberkulózissal foglalkozott, és Korányi díjat kapott. Spitzer Sándort, a neurológus, aki az idegrendszer anatómiáját és pathológiáját tanította a bécsi egyetemen, őt Theresienstadt-ban ölték meg.
De mondhatom Richter Gedeont, a híres Kőbányai Gyógyszergyár alapítóját és az un. organoterápia feltalálóját, akit először a saját gyárából tiltottak ki, majd a Dunába lőtték. Schulhof Vilmos, balneológus, aki a radioaktivitás hatását vizsgálta a fürdőgyógyászatban, és akinek érdeme a Hévízi gyógyszálló felépítése, ő Auschwitzban pusztult el. Leopold Margit, a Zsidó kórház Radiológiai osztály vezetője szintén Auschwitzban pusztult el, munkatársaival együtt deportálták. S ha már itt vagyunk a Nemikórtani és Bőronkológiai Klinika épületében, akkor emlékezzünk meg Nobl Gábor bőrgyógyászról, aki nemi betegségekkel és visszerek betegségeinek leküzdésével vívott ki európai tekintélyt, és kollegáival kidolgozta a szakorvosi képesítés kritériumát, ő 1938-ban, az Anschluss idején feleségével együtt öngyilkos lett.
Lenyűgöző az orvosok névsora. Azon embereké, akik hivatásuknak tekintették a gyógyítást, az emberek életének védelmét, s akiktől az esztelen gyűlölet vette el sajátjukat. Holokauszt emlékév. Sokan felteszik a kérdést, vajon nem sok-e a rendezvény, nem visszük-e túlzásba a megemlékezések számát. S való igaz, van olyan nap, melyen nyolc eseményre kapok meghívást. Nem kontraproduktív ez? – kérdezik tőlem barátaim. Lehet. De addig, amíg a világban embereket üldöznek, embercsoportokat kirekesztenek, addig nem lehet elég a holokauszt tanításából, az emlékezésből. Amíg embereknek félniük kell, mert más a bőrszínük, mint a többieké, amíg keresztények ezreit gyilkolják Szíriában, Irakban, vagy Afrikában, amíg a cigányoknak félniük kell hazánkban, amíg a zsidók az antiszemitizmus feléledését érzékelik, nyugat-Európában meg lelövik őket, s amíg határainkon túl élő magyaroknak félniük kell magyarságuk miatt, addig nem, addig nem lehet elég az emberiség történelmének talán legsötétebb korszakára való emlékezés. A történelem hibáit jóvá tenni nem tudjuk, de az őszinte emlékezéssel, a történelem hiteles oktatásával az ismétlődés esélyét talán csökkenthetjük, mert csökkenteni kell. Köszönöm ezért meghívásukat, és köszönöm a klinika vezetőinek és munkatársainak e megemlékezés megszervezését,
Heisler András
