Csaknem harminc határon túli és mintegy negyven hazai zsidó hitközség képviselőinek részvételével kezdődött meg a debreceni hitközség és határon túli testvérhitközségei 15. nemzetközi konferenciája csütörtökön a Debreceni Egyetemen.
Debrecen és Határon Túli Testvérközösségeinek XV. Nemzetközi Konferenciája
Breuer Péter
Mi is a zsidó identitás?
Nem vagyok történész, „csupán” egy olyan újságíró, aki élt Magyarországon és Izraelben. Kérdezhetik, hogy miért mentem le, miért jöttem vissza? Erre akár egy régi zsidó viccel is válaszolhatnék, hogy nem tehetek róla, én is útközben érzem jól magam.
Mert ez a fogalom, az útközben jellemzi a magyarországi zsidóság történetét az elmúlt 100-150 évben.
Egy barátom mesélte a nagyapja történetét:
Ő mondta azt, hogy különös dolgokra képesek a születési anyakönyvi kivonatok (ezt úgy a negyvenes évek elején hallottam tőle, gyerekként), ahogy mondta, a papírok.
Vannak olyanok, akiknek az a megtiszteltetés jutott, hogy az szerepel benne: rom.kat. Vannak olyanok is, kisebbel, de szintén megtiszteltetéssel, hogy ág.ev. Ám vannak olyanok is, akiknek csupán az szerepel benne: büd.zsid.
Tréfa volt, még akkor is, ha sajnos minket is érintett.
Nagyon szeretnék egy olyan országban élni, ahol ez megmarad keserű viccnek, ám azt érzem, hogy ennek még nincs itt az ideje.
Leginkább arról szeretnék beszélni, hogy mi is történt 1945 után, már azért is, mert ebben az időszakban éltem.
A felszabadulás, a szó legszorosabb értelmében jelentett a maradék fővárosi zsidók számára felszabadulást. Ez a tény, valamint a későbbi évek máig tartják életben az antiszemitizmus tüzét.
Felmerülhet a kérdés, mivé lettek a magyarországi, fővárosi zsidók? Volt-e valaha valamilyen „zsidó egység” az országban, amire nagyon sokan szeretettel hivatkoznak. Gerő András Zsidó szempont című tanulmánykötetében erre is megpróbált válaszokat adni. „Ha a polgárosodás, az asszimiláció, a szekularizáció, a professzionalizáció szétverte a tradicionális zsidó szempontot – az identitást -, akkor ez azt is jelentette, hogy megszűnt a közös zsidó történet, ami életben tartotta a judaizmusban önmagát kifejező közösséget. Igen ám, de mi van akkor, ha az ilyen módon széttagolt zsidóságra rákényszerítenek egy közös történetet? Mi van akkor, ha közös lesz a zsidó sors – függetlenül attól, hogy nincs már mögötte közös és átfogó s ráadásul mindenkire erősen ható judaisztikus identitás?”
A kérdés máig ható, hiszen a holokauszt, valamint az addigi állami politika totálissá tette a zsidót, és a származást, mint az antiszemita normatíva alapját több generációra vezette vissza, sőt visszamenőleg érvényesítette. Így, ennek okán, ez a közös történet lett az úgynevezett zsidó szempont, az a közös pont, ami minden zsidót, vagy zsidó származású embert érintett. A felszabadulás utáni zsidó válaszok már ennek az útra válaszoltak, azaz a megmaradt zsidók előtt három út állott.
Egyfelől a judaizmusba, a vallásosságba mentek „vissza”, ők voltak a legkevesebben. Másrészt kivándoroltak, leginkább azzal, hogy nem kívánnak többet olyan országban élni, mely arra törekedett, hogy őt és rokonait elpusztítsa, és ehhez nagymértékben asszisztáltak a „magyar polgárok” is. Azok, akik elhagyták az országot, nem feltétlenül voltak cionisták, hiszen Magyarországon – szinte teljesen függetlenül Herzl Tivadar (többé-kevésbé) magyar származásától soha nem volt erős a cionizmus. A kivándoroltak jelentős része ugyan Palesztínába, később Izraelbe ment, ám sokan választották innen később más országot. Harmadjára, a legtöbben, maradtak Magyarországon, megpróbáltak új életet kezdeni.
Sokakban felmerült a kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e új életet kezdeni, vagy mit is lehet mondani az átélt borzalmak után? Erre keresték a választ azok, akik elmentek, azok akik maradtak, de azok is, akik szemtanúként szerepeltek ebben a tragédiában. Száraz György 1973-ban jelentette meg az Egy előítélet nyomában című művét. Ebben írja: „Arcokat idézek, akiket csak 45 után ismertem meg. Ez mit csinált akkor? És az? Hát amaz? Ijesztő játék. Játék? Harminc év után is megborzongtat. Hát akkor ők? Akik visszajöttek, szívükben az elvesztett hozzátartozók képével, karjukon a soha el nem tüntethető azonosítási számmal? Hogyan mozogtak az emberek között, közöttünk? Hogy fürkészték az arcokat? Hogy tudtak szót váltani a nem közülük valóval? És most, harminc év múltán?…
Hogyan próbáltuk mindezt áthidalni? Tapintattal. Zsidó helyett elkezdtünk üldözöttet mondani, finoman, gyengéden, vagy éppen magától értetődő egyszerűséggel. És ők nem tiltakoztak; elfogadták, sőt igényelték, szinte megkövetelték, mintha örök időre elismernék a 44-ben rájuk kényszerített abszurditást; hogy zsidónak lenni szégyen.”
Száraz György is kereste a válaszokat. Mit lehetett tenni a felszabadulás után. Hiszen több minden történt. Például 1949-től kezdve új anyakönyvezés lépett életbe, már nem kellett megjelölni az ember vallását (persze a Magyar Népköztársaságban ez „szép” is lett volna.). Nem zsidók voltak, hanem azok, akik a vallásos létbe mentek „vissza”, immár a Magyar Izraeliták Országos Központjához tartoztak. Ugyanúgy lettek kezelve, mint a többi vallás hívei.
A nagy többség, akár az átélt borzalmak, vagy más érzések hatására, nem kelet-európai jelenség ez, az egész világon általánosan jellemző volt, a szekularizáció felé fordult. Az új rend polgáraivá váltak.
Az okok között lehet emlegetni azt a tényt, hogy ez az új rend már nem tett különbözőséget az emberek között a származásuk szerint, nem volt a nyilvánosság előtt téma, hogy ki zsidó és ki nem az. Természetesen továbbra is téma volt, de már „csak” a kisebb-nagyobb közösségekben és ez pontosan elegendő volt a szereplők számára. megszűnt a származásbeli megkülönböztetés.
A mai kor embere, a lassan 25 éves „zsidó reneszánsz” hívei némi kifogással, vagy lenéző mosollyal tekintenek ezekre az emberekre. Véleményem szerint nem lehet utólag semmilyen ítéletet hirdetni felettük, vagy ha azt akarnának tenni, akkor bizony a történelmet alaposabban kéne ismerni és azokra az okokra rájönni, ami ezeket az embereket ide vezette.
Pontosabban a szekularizáció, a valláselhagyás nem a felszabadulás után történt meg, hanem jóval korábban és ahogy azt Gerő András is megfogalmazta, a magyarországi zsidókat – egy időre, de soha el nem múlóan – pont az üldöztetés korszaka terelte egybe. Teljesen egyértelmű volt az irány, hogy a vészkorszak elmúltával rengetegen igyekeztek eltemetni magukban az üldöztetés éveit, mint az is, hogy nem volt téma a zsidóság kérdése. Nem a gyávaság, vagy a kényelem, vagy éppen a kényelmetlenségek elkerülése vezetett oda, hogy nem lett hosszú ideig téma a zsidó származás, a zsidó felmenők kérdése. Nem mellékesen, minden vallás követőinél ugyanaz a folyamat zajlott le, és szinte mindenhol Európában a háború után.
Több oka is lehetett ennek. A túlélők, az itthon maradottak egy része az új rend hívévé szegődött, mert hiszen végre emberként tekintettek rájuk, másik része megpróbált belesimulni a korszakba, elfeledve az addigi életét. Teljesen természetes emberi viselkedés ez, semmilyen a mai antiszemita gondolkodás szerinti „zsidó” vagy éppen „kommunista praktika” nem vezetett ide. Egész egyszerűen csak az élni akarás, semmi más. Érdekes, hogy ugyanilyen kifogással, lenéző mosollyal gondoltak a vallásukat, zsidóságukat elhagyók azokra, akik a felszabadulás után továbbra is zsinagógába jártak, hívő zsidókként.
Mindeközben a maradék, még templomba járó zsidóság is igyekezett megmaradni, igaz a körülmények nem voltak könnyűek, főként azért, mert a hívek száma nem igazán gyarapodott. A rendszerváltozás előtti években a hivatalos politika is igyekezett másként állni a zsidósághoz. Egyfelől megindult az addigi félhivatalos kapcsolatfelvétel Izrael és Magyarország között, amely az 1967-es háború után szakadt meg. Akkor, az ország akkori vezetése kénytelen-kelletlen beállt abba a sorba, amelyet a Szovjetunió határozott meg. Ezek szerint a keleti tömb országai, az „izraeli agresszió” miatt megszakította diplomáciai kapcsolatait Izrael Állammal. Ez egy nagyon rossz és teljesen indokolatlan lépés volt, amely az akkori világ kettészakadását erősítette. A keleti blokk országai – ha lehet az utókornak ilyet mondania – rossz lóra tettek az izraeli-arab konfliktus kapcsán.
Természetesen a diplomáciai kapcsolatok befagyasztása nem jelentett teljesen a kapcsolatok teljes megszakítását, viszont a korabeli zsidó-magyar együttélésre erősen rányomta a bélyegét. Ahogy az akkori egyik vicc is mondja: „Kohn bácsit behívja a vállalati párttitkár és azt mondja neki: Kohn elvtárs, remélem magát is felháborítják az agresszorok rémtettei, és el is ítéli ezeket, elvégre Ön már több mint 20 éve párttag, derék kommunista. Mire Kohn bácsi azt mondja: Igen párttitkár elvtárs, én valóban több mint 20 éve vagyok párttag, de lassan 60 éve vagyok zsidó.”
A rendszerváltoztatás és a „zsidó reneszánsz”
Mindenesetre tény, hogy az egyesülési törvény szabályozása után egymás után alakultak meg a különböző civil szervezetek, köztük számos olyan, amelyeket a zsidó kultúra, a zsidó hagyományok újraélesztése érdekében hívtak életre. Ekkor lépett fel az a generáció, amelyik számára a bomladozó rendszer azt a megoldást kínálta, hogy újból igyekeztek megkeresni a gyökereiket, vagy másként fogalmazva, újra felvenni azt a fonalat, amelyet legalább két generációval előttük elejtettek. Nem kevesen akadtak olyanok, akik előtte tudatosan felejtették el zsidóságukat, ám az új helyzetből adódóan elkezdtek feltűnni a nagyobb ünnepeken a zsinagógákban. Nem mellesleg a reneszánsz mosolygóknak őket kéne kinevetniük…
Teljesen mindegy, hogy ki milyen okból kezdte el újból felfedezni magában a zsidót, teljesen mindegy, hogy ki milyen okból kezdett el zsinagógába járni, a legfontosabb megtörtént, élettel, fiatalabb élettel lett tele a zsidó közélet. Azok közül, akik magukat, őseiket keresték az újonnan megtalált zsidóságban persze számos problémával küzdöttek meg. Ilyen volt a nem teljes zsidó származás, azaz olyanok is felfedezték magukban a zsidóságot, akik halachikusan nem számítanak zsidónak, akiknek „csak” apjuk volt zsidó, ám a legfontosabb akadály leküzdése után, ők is teljesen csatlakoztak a zsidó közélethez.
Azt mondhatom, hogy van zsidó tudat, van zsidó identitás, de mindenkinek mást jelent ez. Én ezt tartom a legjobb dolognak, a lényeg az, hogy mindenki tartsa meg a saját zsidóságát.
Az előadáshoz felhasználtam M. Kende Péter Egy közösség útja-Adalékok az újbudai zsidóság történetéhez című művét.
