Donáth László írása Pünkösdre

Újra és újra elgondolkodom azon, mi hozhat össze különböző embereket, legyenek akár egy nyelvet beszélők, akár olyanok, akik nem értik egymást.

Pünkösd erre is választ ad, hiszen azok az emberek, akik Jézus halála után szanaszét rebbentek életüket féltve, és túl akarták élni a maguk kudarcát, személyes és közösségi csalódásait, nem tudtak mást tenni, mint visszatérni a hálóhoz, a vámszedőasztalhoz. Egymással és önmagukkal is meghasonlottak.

Ezekkel az emberekkel történt valami, amitől újra kedvet kaptak folytatni azt, amit a mester abbahagyott, vagy belevágni abba, amit rájuk hagyott feladatként: hogy nevében tanítsák az embereket a teljesebb, igazabb életre. Gyógyítsák azokat, akiket akár a társadalmi igazságtalanság, akár gazdasági helyzetük, akár kulturális deficitjük a peremre szorított. Azokat, akik mégis otthon akarnak lenni ebben a világban férfiként, nőként, valamelyik foglalkozás űzőjeként, családban vagy azon kívül élve és megélve azt a közös nyelvet, amelyen szüleik nemzedékről nemzedékre imádkoztak, énekeltek, történeteket meséltek Ábrahámról, Izsákról és Jákobról, túlélve emigrációt, száműzetést, éhínséget, sajátjaik állandó önfeladását, kishitűséget, gyávaságot, mindig valami nagy-nagy hatalom árnyékában, amely csak hódítani akar, és amelyet mindig irritált e kicsiny nép szakrális-szellemi autonómiája.

Sávuot, a hetek ünnepe, az egyiptomi kivonulás emlékezetét megjelenítő pészah utáni ötvenedik nap. Az aratásért, a föld megannyi terményéért, a dolgozó emberek keze munkájának gyümölcseiért adnak hálát Jeruzsálemben évente egyszer e sátoros ünnepen. Meg a törvényért, azért a tíz mondatért, amelyet a prófétaként, tanítóként, a nép vezetőjeként tisztelt Mózes egykor a Sínai-hegyről lehozott, s amely immár háromezer éve ugyanaz. Sokan vannak, akik semmibe veszik e szavakat, mások észre sem veszik, a legtöbb ember nem tudja mindig és mindenben követni. Azok mégis érvényesek, és nem azért, mert valaha kétharmaddal vagy négyötöddel rábólintottak volna az érvényességükre vagy igazságukra, hanem mert a nép mindig új nemzedékei vallják: az az egyetlen, aki van, ezt várja tőlük. Nem Istennek van szüksége a törvényre, és nem az egyes embereknek. A törvényre a közösségnek van szüksége, hogy az legyen ma is és holnap is, aminek emlékezetét őrzi, és amiért napról napra hálát ad.

Valami hasonló munkálhat azokban is, akik a sok nyelvet beszélő Európában egy közösségbe tartozónak vallják magukat: európaiaknak, immár háromezer éve. Világok jönnek és mennek, de ez a közösség mégis mindig ugyanaz. Tartást, értéket, szellemet jelent, azt, hogy hordozásában, megőrzésében és megélésében együtt vagyok a másikkal, európaiként, akkor is, ha egy kicsiny nyelv szólója vagyok. És akkor is ez ment meg a gőgtől, a feltétlen hatalom- és bírvágytól, ha sok tízmilliós nemzetbe születtem.

Akik nem mondanak le a másikkal való kiengesztelődésről, túl nyelveken és kultúrákon, akik számára az, hogy az ínségbe jutott másik embert fölkarolják, saját emberi méltóságuk kérdése, azoknak van ünnepük piros pünkösd napján. Nemcsak Jeruzsálemben, nemcsak Brüsszelben, hanem Budapesten is.

Budapest, 2013.05.19.