|
„Az öröm minden határt leküzd”
„A melankólia nem bűn, de a lehető legmélyebb romlás forrása” (Haszid mondás) Bűn-e szomorúnak lenni?
A Tóra e heti tanítása szerint nem is akármilyen vétek. Hetiszakaszunk a Tóra legszörnyűbb vészjóslatait vetíti előre és hosszú sorokon keresztül taglalja Izrael fiainak jövőbeli szenvedéseit, majd egy okot adó fordulattal a következőket írja (5Mózes 28:47.): „Azért, mert nem szolgáltad az Örökkévalót, a te Istenedet örömmel és jó szívvel”.
De hogyan lehet büntetni az öröm hiányát? Hangulatunk külső körülmények hatására alakul. Nyilván nem mazochizmusból vagyunk szomorúak, hanem sorsunk és helyzetünk szomorít el bennünket. Akkor viszont milyen fokú kegyetlenség erre még további sorsrontó isteni büntetéssel válaszolni? Mózes e heti tanításának tulajdonképpen ez a lényege: arra hívja fel a figyelmünket, hogy hangulatunk igenis saját döntésünkön és szellemi munkánkon múlik. Az emberek többsége ugyanis hajlamos úgy gondolni, hogy hangulata, öröme vagy bánata, rajta kívül álló eseményekkel, a vele nap mint nap megtörténő fejleményekkel magyarázható, s az, hogy örülünk vagy szomorkodunk, annak a függvénye, hogy éppen jól vagy rosszul mennek a dolgaink. Hajlamosak vagyunk abból kiindulni, hogy az öröm vagy a bánat, állapot és nem döntés kérdése. Hangulatunk rajtunk múlik
Valójában azonban nem így van. Hangulatunk alakulása elsősorban nem a megtapasztalt események, hanem a tapasztalatok tudatos értelmezésének függvénye. Más szóval nem azon múlik, hogy mi történik velünk, hanem azon, hogy a velünk való történéseket mennyire tudatosan vagy – ellenkezőleg – mennyire sodródva éljük meg, továbbá azon, hogy a tudatos megélés során milyen hit és milyen elvek mentén értelmezzük mindazt, ami velünk történik. Az öröm és boldogság homeosztatikus állapota nem környezetünkön múlik, hanem saját életfelfogásunkon.
Az öröm hiánya nem bosszú által vezérelt büntetést hoz maga után, hanem ok-okozat szintjén eredményezi a legborzalmasabb lecsúszást. Isten nem büntetést helyez kilátásba, hanem azt az állapotot írja le, amibe az önsajnálat vezethet bennünket. Három meditáció
Életünk három objektív területén a (szellemi és anyagi) egzisztencia, az egészség és a gyermekáldás – családi élet tartományában leljük örömünket és bánatunkat. A talmudi kifejezéssel: boné, chájé, mezoné. A zsidóság és azon belül a haszid filozófia szerint három szintje van az ezeken a területeken velünk történő események feldolgozásának. Ha úgy tetszik három meditáció, ami az élet nehéz pillanataiban is a segítségünkre lehet.
Kudarc és görcs helyett nyugodt isteni partnerség
Az első probléma mindig a kudarc. Életünk kitűzött céljait nem mindig úgy és akkor érjük el, ahogy elterveztük. Isten által ajándékozott szabad akaratunk arra ösztönöz bennünket, hogy mindent megtegyünk törekvéseink sikerre viteléért. Akkor szomorodunk el, ha úgy érezzük, kudarcot vallottunk. Ha dolgok nem az eltervezett vagy a kívánatosnak tűnő módon történnek, akkor könnyen görcsbe rándulunk. Kétségbeesve vádoljuk önmagunkat és környezetünket. Nem tudjuk elviselni, hogy a dolgok nem úgy történtek, „ahogy kellett volna”. Innen már csak egy lépés a bénító depresszió és önsajnálat. A Tóra első tanácsa tehát annak tudatosítása, hogy semmi sem történik véletlenül. Engedjük Istent is egy kicsit a kormányhoz. Fogadjuk el, hogy – habár minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk – nem minden rajtunk múlik. Ézsaiás próféta szavaival élve (Jesájá 45:6-7.): „Én vagyok az Örökkévaló és nincs más, aki alkot világosságot és teremt sötétséget, szerez békét és teremt rosszat; én az Örökkévaló teremtem mindezeket.” Vagy a Talmud tanításával szólva (Chulin 7b): „Az ember nem mozdítja a kisujját itt lent, ha ki nem kiállították rá fent.” Ha elfogadjuk, hogy minden eseménynek van egy rajtunk kívül á lló, és szándékaiban nem mindig kiismerhető mindenható szereplője, a történtek feletti görcsölés állapota kevésbé lehet rajtunk úrrá. Kudarc és görcs helyett fogadjuk el a nyugalmat árasztó isteni partnerséget.
„Kezedre bízom lelkemet…”
Az alkohol és kilátástalanság legmélyebb szintjére lecsúszott, korábban milliomos vállalkozó, végre rávette magát, hogy munkába áll. Az állásinterjú előtti reggel az ágyból kikelve Istenhez fordult: „Világ ura” – mondta – „ha ezt az állást elnyerem, jövedelmem tizedét jótékony célra Neked ajánlom”. De hiába fohászkodott, imája nem segített. Pályázatát visszautasították. A következő interjú előtt már emelte a tétet: „Istenem” – kezdett fohászába – „ha munkához segítesz, jövedelmem felét adom neked”. Harmadnap, már nehezen tudta eldönteni, belekezdjen -e szokásos imájába. Hihetetlenül nyomta a vállát a felelősség tudata. Az őrlődésből egyszer csak kiszabadulva így szólt: „Drága Istenem! Nem kérek tőled semmit és nem is teszek ajánlatokat. Kezedbe teszem a sorsomat. Én mindent megteszek helyzetem javításáért, de rendeltetésemet úgyis csak te tudod. Tégy velem, ahogy jónak látsz, és én azt boldogan fogom fogadni.” Ahogy ezeket a szavakat kimondta hihetetlen nyugalom lett rajta úrrá. Mintha a felelősség kizárólagosságát vették volna le a válláról. Aznap este egy régi barátja hívta fel és munkát ajánlott neki… A Zsoltárok (31:6) szavaival élve: „Kezedre bízom lelkemet; megvá ltasz engem, Örökkévaló, igaz Isten!”
„Minden, amit Isten tesz, azt a javunkra teszi.”
A második szint annak a hitnek a tudatosítása, hogy minden, ami velünk történik, jó célból történik. A régi korokban, a bálványimádók dualista világképében a jót a jó istenhez, a rosszat pedig a gonosz istenekhez kötötték. Az egyistenhit lényegi tanítása, hogy a Sátán is Isten küldötte. „Jöttek Isten fiai, hogy oda álljanak az Örökkévaló elé; s eljött a Sátán is köztük.” (Jób 1:6.) A Rossz is Isten küldötte. Mivel „nincs rajta kívül más” (5Mózes 4:35.), így minden, ami történik, tőle származik. Ami pedig tőle származik, az csakis jó lehet. A híres talmudi bölcs, rabbi A kiva szokta tanítani (Talmud, Bráchot 60b): „Minden, amit Isten tesz, azt a javunkra teszi.”
A Talmud egy tanulságos történetről is számot ad (uo.), mely rabbi Akivával esett meg. A híres rabbi egyszer vándorúton volt, egy városba érkezett, ahol senki sem akarta otthonába beengedni. Később a város falain kívül rekedve még több további bosszúság érte. A viharban kialudt a lámpása, elszabadult ébresztő kakasa és szállító szamara. Ő azonban nem bosszankodott, hanem teljes bizalommal hitte, hogy „minden, amit Isten tesz, azt a javunkra teszi.” Másnap reggel a városhoz közeledve szomorúan látta, hogy egy rablóbanda kifosztotta a város lakóit és legyilkolta őket. Akkor megértette, hogy az őt előző nap ért bosszúságok tulajdonképpen csak egy még nagyobb rossztó ;l mentették meg. Más kérdés, hogy nem mindig tudjuk és tudhatjuk meg az elszenvedett szenvedések valódi isteni okát. Nem mindig adatik meg nekünk, hogy megértsük, miként „vannak azok a javunkra”. A híres pozsonyi rabbi, Schreiber Mózes, a Chátám Szofer ezzel magyarázza a Mózes és Isten közötti legérdekesebb vitát (2Mózes 33:13-23.). Mózes azt kéri Istentől, hogy „ismertesd meg velem, kérlek, a Te utaidat […] Engedd látnom, kérlek, dicsőségedet!”. Az Örökkévaló visszautasította hűséges szolgája kérését, és így szólt: „Nem láthatod színemet, mert nem láthat engem ember…”. Ezzel együtt megígérte neki, hogy habár „színem nem látható”, „látni fogod hátamat”. Chatam Szofer tanítása szerint (Torát Mose, Ki tiszá) Mózes azt kérte Istentől, hadd ismerhesse meg előre a szenvedések okát, hadd érthesse meg, hogyan lehet a rossz is jó. Isten azonban ezt még tőle is megtagadta, és csak arra tett ígértet, hogy utólag „látni fogod hátamat”. Az események lezajlása után kaphatott csak lehetőséget Mózes, hogy megértse a történések okát. Mózes a prófécia legmagasabb szintjére jutott, de rossz és a jó kapcsolatát ő is csak mindig az események után érthette meg. A mi halandó szintünkön azonban még utólag sem mindig adatik meg nekünk, hogy megértsük, hogy óvott meg a még nagyobb rossztól. De az a hit és tudat, hogy ez így van, mindenképp megkönnyíti dolgunkat. „Botod és istápod egyaránt vigasztal engem”
A rosszal kapcsolatos legmagasabb meditáció annak az elfogadása, hogy örök interakcióban vagyunk égi atyánkkal. Egy olyan kétirányú dialógusban, aminek a megelégedés és a fájdalom egyaránt része. Dávid király így foglalja ezt össze egyik legszebb költeményében: „Az Örökkévaló a pásztorom, nincs hiányom […] Ha járok is a halál homályának völgyében, nem félek bajtól, mert te vagy mellettem; botod és istápod – azok vigasztalnak engem.”. Más szóval „Legyek az Éden ligetében, vagy a halál völgyében, nem érzek különbséget, mert ’Te vagy mellettem’. Te Örökkévaló ; Isten kísérsz mindenhova. A valódi képletben csak Te meg én vagyunk. Így aztán legyen az éppen ’botod’ vagy ’istápod’, mindkettő vigasztal engem, hiszen tudom, hogy a szenvedés is a köztünk zajló dialógus elemi része”.
Ezen a szinten nem úgy fogjuk fel a rosszat, hogy az valami nagyobb rossztól ment meg, hanem egyszerűen nem osztjuk jóra és rosszra a velünk történteket, mindegyikre egyenlő mércével, Istennel folytatott interakció részeként tekintünk. Sőt még mélyebb szinten abban hiszünk, hogy a számunkra felfoghatatlan rossz, a megmagyarázhatatlan, még mélyebb isteni jóságból fakad, és éppen ezért marad felfoghatatlan a számunkra. Egy tanmesével élve, olyan ez, mint a gyermek, aki nagyon kedveli az édességet. A távoli rokonok, a család barátai mindig finomságokkal kedveskednek. Szeretetből. A kisgyerek anyja viszont visszatartja az édességet. A gyermek ezt rossznak, a szeretet ellentétének éli meg, pedig valójában anyjának a viselkedése egy sokkal mélyebb szeretetből, sokkal erősebb kötődésből jön, mint a távoli rokonok édeskés kedveskedése. Az Örökkévaló legszentebb neve, a tetragrammaton, a négybetűs istennév י-ה-ו-ה. A négy héber betűből álló nevet a kabbala bölcsei két-két betűre osztják, és azt tanítják, hogy az első két betű a י-ה, a világ és a Teremtő interakciójának olyan magas szintjére utal, amit a teremtmények nem képesek felfogni. A második két betű pedig az alacsonyabb szint, amely a számunkra is érthető történéseket, a felfogható interakciót foglalja magában. „A rejtett dolgok az Örökkévalóé י-ה-ו-ה, a mi Istenünké, de a nyilvánvalókו-הנגלות a mieink és gyermekeinké mindörökké…” (5Mózes 29:28.) A kabbala bölcsei szerin t a „de a nyilvánvalókו-הנגלות ” kifejezés első két betűje a ו-ה Isten legszentebb nevének második két betűjére utal, azt jelezve, hogy míg a rejtett dolgok a magasabb szintű י-ה betűk által, a nyilvánvaló és érthető dolgok az alacsonyabb szintű ו-ה betűk által történnek. Náchum is gámzuról azt meséli a Talmud (Táánit 21a), hogy egyszer a szentföldi zsidó nép nevében egy láda arannyal és gyémánttal kelt útra, hogy megajándékozza a római császárt és a kedvében járjon. Útközben azonban meglopták, és a ládát homokkal töltötték meg az ellopott gyémántok helyett. Náchum már csak a Császár előtt állva fedezte fel a cserét. A felbőszült római vezér mindenkit – a teljes küldöttséget – ki akarta végeztetni. Nachum azonban nem vesztette el nyugalmát. Csak annyit mondott „gámzu letová”, „ez is jó lesz”. Később egy isteni csavar által, a homok csodafegyverr&eac ute; lett, és a császár mindennél hálásabb volt a zsidóknak: nem büntette, ellenkezőleg, bőségesen megjutalmazta őket. Náchum ránézett a rosszra és csak jót látott. Isten kezét látta. Nem abban hitt, hogy „még a rossz is a javunkra történik”. Egyszerűen nem látott rosszat. Csak Isten szavát látta minden történésben, és így kiérdemelte, hogy a homokból csodafegyver lett. Maga fedte fel a rosszban rejlő jót. Ő maga húzta el a függönyt. [Ui. Ezen írásunk kereteit nyilvánvalóan szétfeszíti a rossz és a jó kapcsolatának teljes és minden részletre kiterjedő tárgyalása. Olyan kérdés ez, ami Mózestől Jóbig, a talmudi bölcsektől a ma emberéig mindenkit megérint. Mindannyiunk életének legnagyobb kérdése. Cikkünk semmiképp sem a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések megválaszolására tesz kísérletet, hanem csupán javaslatot próbálunk tenni az öröm és a boldogság eléréséhez szükséges meditációkra.]
Gut Sabesz, Köves Slomó |
Bűn-e szomorúnak lenni?
2012. szeptember 6 23:56
