Garas (Grósz) Dezső, A Régi idők focijának mosodása Minarik Ede, az Abigél König tanár ura, a Ripacsok Stók Edéje, hosszan tartó betegség után 2011. december 30-án hunyt el.
Családtagjai, barátai, kollégái és tisztelőinek sokasága kísérte utolsó útjára a Kossuth-díjas és kétszeres Jászi Mari-díjas színművészt, a Nemzet Színészét, a Nemzeti Színház társulatának tagját, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének kitüntetettjét a Farkasréti temetőben szerda délután.
Az 1934. december 9-én, Grósz Lajos és Sirger Ilona gyermekeként Budapesten Grósz Dezső néven született Garas Dezső gyermekkorát és ifjúságát a főváros hetedik és nyolcadik kerületében töltötte. A vasesztergályos tanonciskolában csatlakozott a Színművészeti Főiskola végzős, rendező szakos hallgatói által szervezett színjátszó csoporthoz. Tetszett neki a szereplés, ekkor gondolt először arra, hogy a színi pályára lép. A legenda szerint végül fogadásból lett színész: barátainak heccből azt mondta, fogadjunk, hogy engem a főiskolára is felvesznek. Jelentkezett, és az első nekifutásra felvették, 1953-ban.
Kern András és Garas Dezső
Friss diplomás színészként 1957-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1965-ben lett a Madách Színház tagja, az ott töltött tíz év alatt számos nagy siker részese volt, kiváló előadásokban lehetett partnere Kiss Manyinak, Pécsi Sándornak, Márkus Lászlónak, Domján Editnek. 1975-ben egyik pillanatról a másikra lett szabadúszó, egy év múltán pedig a Mafilm színészgárdájának tagja. 1990 és 1992 között a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1993 és 1995 között a Művész Színház tagja volt, majd szabadfoglalkozású színművészként dolgozott. 2003-tól a Vígszínház, 2004-től a Nemzeti Színház tagja. Színházában legutóbb az Úri muri, valamint a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabban játszott, ez utóbbiban december 20-án lépett utoljára színpadra.
Csaknem fél évszázad alatt megszámlálhatatlanul sok szerepet játszott el. Fontosabb alakításai színpadon: Lucifer (Madách: Az ember tragédiája), Peachum (Brecht: Háromgarasos opera), Sosias (Kleist: Amphitryon), II. Henrik (Goldman: Az oroszlán télen), Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár), Voland (Bulgakov: A mester és Margarita).
Filmes pályafutása 1954-ben az azóta legendává vált Liliomfival kezdődött, amelyben az ifjú Schnapsot alakította ellenállhatatlanul. A legenda folytatódott: Két félidő a pokolban (1961), Krebsz, az Isten (1969), majd 1973-ban a megszállott Minarik Ede gőzmosodás (Régi idők focija), akinek „kell egy csapat” mondásából szállóige lett. Országos siker volt az Abigél című négyrészes tévéfilmsorozat (1976), amelyben König tanár urat alakította. Megrendezte Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét, Schwajda Csodáját, Bartis Attila Anyám Kleopátra című művét. Garas Dezső a magyar színház- és filmművészet élvonalába tartozott, drámákban, és vígjátékokban, súlyos veretű, nehéz szerepekben kiváló alakítást nyújtott csakúgy, mint könnyed vagy groteszk komédiákban. Számos kitüntetéssel ismerték el művészetét.
1963-ban és 1965-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1978-ban érdemes művész, 1983-ban kiváló művész lett. A Kossuth-díjat 1988-ban kapta. 2000-ben a Nemzet Színésze kitüntető cím első tizenkét tulajdonosának egyike volt, 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjét vehette át. 2004-ben Budapest díszpolgára lett, majd ugyanebben az évben Prima Primissima díjat, 2006-ban Táncsics Mihály-életműdíjat, 2007-ben Hazám-díjat kapott. 1999-ben felavatták lábnyomát a Nagymező utcai Pesti Broadway-n, miután a közönség szavazatai alapján megkapta az Örökös Tagság kitüntető címet a Halhatatlanok Társulatában.
„A magyar színjátszás egyik legnagyobb egyéniségétől búcsúzunk most, mély fájdalommal, megrendülve” – mondta Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter a 77 éves korában elhunyt színész ravatalánál.
Mint mondta, Garas Dezső teljes életet élt, alázattal és szakmai tökéllyel játszotta szerepeit, és már életében halhatatlanná vált. A művészre emlékezve felidézte: Garas Dezső azt mondta szerényen, hogy több volt a szerencséje, mint az esze, és a hullámok épp oda rakták fel, ahol kezdte magát jól érezni. „A legtöbb nem a szerencséből, hanem a tehetségből és az emberségből jutott ki neki, a hullámok csak a lehetőségeket jelentették, de ő navigálta hajóját a felfedezésre váró tájak felé” – fogalmazott Réthelyi Miklós, hozzátéve, hogy olyan szép és félelmetes tájak voltak ezek, mint amilyen az emberi természet.
Fotó: Földes Imrewww.mti.hu / MTI
Garas Dezsőt a Nemzeti Színház társulatának nevében Alföldi Róbert igazgató búcsúztatta, aki arról beszélt, hogy senki nem tudja majd elfelejteni Garas Dezsőt. „Egyikünk sem, akik veled lehettek, dolgoztak veled, beszélgethettek veled ott a büfében, az ajtó melletti asztalnál” – tette hozzá. Mint fogalmazott, a Nemzeti társulata elhagyatva, egyedül maradt Garas Dezső nélkül.
„Végtelenül hiányozni fogsz, főleg most, amikor talán soha nem volt nagyobb szükség arra a bizonyos csapatra” – mondta, hozzáfűzve, hogy megtisztelő, felemelő volt Garas Dezsővel egy csapatban lenni, és az egész társulat számára az élet nagy ajándéka, hogy elfogadta őket csapattársnak.
„Soha nem hazudtál, soha nem beszéltél mellé, és azt hiszem, gyűlölted a hamisságot, az álságos viszonyokat, a nem egyenes helyzeteket, a tehetetlenséget és a tehetségtelenséget” – emlékezett Alföldi Róbert, hozzátéve, hogy talán ezért gondolták a művészről, hogy nehéz ember. Mert csak az igazság és a valóság volt fontos számára.
Fotó: Krupa Zsófi / Fidelio
Barátja emlékét megidézte Törőcsik Mari színművész is, aki – mint mondta – a társulat és mindazon színészek és színházi emberek nevében búcsúzott, akiket szeretett és akikkel együtt dolgozott Garas Dezső. Az ország egyik legnagyobb és legizgalmasabb színésze voltál vagy és maradsz – fogalmazott a pályatárs, hozzáfűzve, hogy Garas Dezső azon kevesek közé tartozott, akiket nemcsak a közönség, hanem kollégái is szerettek. Nemcsak a színészetedért rajongtak, hanem azért az emberért, akit ez a név takart, Garas Dezső – mondta.
Törőcsik Mari felidézte a művész humorát, ironikus látásmódját, öniróniáját. Szólt arról is, hogy Garas Dezső a színpadon nem játszott, hanem ugyanúgy „létezett”, mint az életben. „Meggyőződésem, hogy azért tudunk ennyire szeretni, mert te alapvetően tudtál szeretni”. „Összhangban léteztünk a pályán, legtöbbet veled játszottam és erre büszke vagyok” – mondta a színésznő, hozzáfűzve, hogy mindketten tudták, csak akkor fénylenek a színpadon, ha igazi mesterrel dolgoznak, és büszkék lehetnek arra, hogy nekik nyolc-tíz nagy mester jutott.
Brecht Galilei élete című darabjának Major Tamás által rendezett előadását idézte fel, amelyben Garas Dezső fiatalon a pápát játszotta. „Lélegzetelállító volt, ott megérezte mindenki, hogy igen, ezért érdemes színésznek lenni” – emlékezett Törőcsik Mari. „Amíg egy ember élni fog, aki személyesen látott és ismert téged, addig ha ő belép egy színházba, ott rólad lesz szó és rázkódik majd a nevetéstől az épület. Hiányozni fogsz Garas, a síromig” – zárta beszédét Törőcsik Mari.
Fotó: Krupa Zsófi / Fidelio
Sándor Pál filmrendező Garas Dezsőről szólva úgy fogalmazott, boldog, hogy ismerhette, társává fogadta őt, dolgozott vele és „közösen kalapálhatták ki halhatatlanságának egy részét”. „Dezső, boldog vagyok, hogy amíg élek velem maradsz” – mondta a Régi idők focija és a Ripacsok című film rendezője.
Garas Dezső ravatalánál Tamkó Sirató Károly Tengerecki Pál című verse hangzott fel felvételről a művész előadásában. A művész sírjánál Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány elnöke, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az alapítvány képviseletében tartott beszédet. Garas Dezsőre emlékezve elmondta: a színész sok régi történetet mesélt el neki a háború idejéről, gyerekkoráról, majd a későbbi Goldmark teremben lezajlott fellépéseiről.
„Azt mondtad, tulajdonképpen mindig örültél a hitközség megkeresésének, de minden alkalommal rossz érzésekkel léptél be a Síp utcai székházba, kísértettek 1944 borzalmas emlékei” – idézte fel Gordon Gábor. Legutóbbi találkozásukra emlékezve arról beszélt, hogy akkor Garas Dezső azt mondta neki: ha szükség lesz rá, csak telefonáljon. „Azért vagyok itt, mert szükségünk lenne rád, nekünk is, az országnak és az egész művészetkedvelő világnak” – mondta. A beszéd végén a zsidó liturgiából a búcsúztató zsoltár egy részlete hangzott el.
A művészt többek között Avar István, Kern András, Tordy Géza, Básti Juli, Zsámbéki Gábor, Szirtes Ági, Kulka János, Eperjes Károly, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Margitai Ági, Szilágyi Tibor, Rátóti Zoltán, Gálvölgyi János, Mertz Tibor, Balázsovits Lajos, Almási Éva, Eszenyi Enikő, Szarvas József, Hegedűs D. Géza, Ragályi Elemér, Závada Pál és Varnus Xavér, valamint számos politikus, köztük Csomós Miklós főpolgármester-helyettes, valamint Magyar Bálint és Pető Iván, az SZDSZ volt vezetői is elkísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
F: MTI, Mazsihisz ,bpi.hu
