Megemlékezést tartottak a 2. világháború magyar zsidó mártírjaira

A megemlékezésen Zoltai Gusztáv a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója az alábbi gondolatokkal emlékezett.

 


2011. július 3-án vasárnap megemlékezést tartottak a 2. világháború magyar zsidó mártírjainak budapesti, Wesselényi utcai emlékművénél az Emanuel Alapítvány rendezésében.

Zoltai Gusztáv a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető igazgatója az alábbi gondolatokkal emlékezett.

Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Barátaim!

Sohase feledjük, ha itt állunk a Dohány utcai Zsinagóga kegyeletes kertjében, és szívünket összeszorítja az emlékezés, hogy ezen a helyen 1988. július 30-án emlékművet lepleztek le. Szimbolikus jelentőségű szobor alapító okmányát, Edgar M. Bromfman, a Zsidó Világkongresszus elnöke, Tony Curtis amerikai, magyar származású filmszínész, az Emánuel Alapítvány azóta elhunyt díszelnöke, Elie Wiesel Nobel-díjas író, a Nemzetközi Emlékbizottság tagja, és többek között Varga Imre magyar szobrászművész, az alkotó írta alá.
Az elmúlt több mint két évtizedben e szoborfa ezüstös levelei megsokasodtak. A poklokat jártak közül ugyanis azóta elhunytak, elmentek közülünk a valaha visszatért szemtanúk egyike – másika, s mára már nagyon kevesek maradtak, akik, élő szóval, fölidézhetik 1944-45 vérzivataros napjait. Ez is igazolja az Alapítvány tiszteletre méltó igyekezetét, hogy örök mementó idézze fel hatszázezer magyar zsidó honfitársunk fájó és sohasem feledhető emlékét. És hangozzék bármilyen furcsán: hiányát! Mert a megölt, az agyonvert, az éhen pusztult, az elgázosított felnőttek és gyerekek képessége, szorgalma, mit ne mondjak: zsenialitása, vidám kacagása és simogatásuk ösztönző szeretete hiányzik a világból.
Zsidó Testvéreim!
Magam, néhány éve Bergen-Belsenben jártam, a tábor felszabadításának 55. évfordulóján. Exhumált édesanyámat temettem, temethettem el, akit innen hurcoltak gettóba, lágerbe, s aki ugyan túlélte a borzalmakat, ám a szabadság küszöbén, néhány rövid nap múltán, belehalt szenvedéseibe. Ez az én egyéni fájdalmam.
A megrendítő közös gyászszertartást, annyi más között, azonban végigkísérte ott egy szál skót dudás. A különös zene megrendítő hangja a bergeni sírok fölé szállt, túl a fenyőkön, s még feljebb: az Örökkévaló színe elé. A királyi brit haderő veterán katonája olyan invencióval, tartással muzsikált, amely csak a felszabadítónak, a hősnek adatik meg.
És most itt állok önökkel a budapesti templomi sírkert Emánuel-fája alatt. Anyámat siratom és a magyar zsidóság derékhadát. Sokféle pusztításról, genocídiumról hallottunk és hallunk, de olyanról, mint a náci gépesített halálgyár, nem tudunk. És reméljük: nem is fogunk hallani, tudni soha.
A gyászunk mély, és tudjuk: a gyászban azoknak nehéz, akik tovább élnek. Akik a helyükön maradnak, és akiknek megadatik, hogy dolgozzanak családjukért, közösségükért, hazájukért.
Gyönyörű jelkép ez a fa. Azzal is, hogy az utódok tűzik fel ágaikra az emlékező ezüst levelet, megölt szeretteik nevével. Gyerekek, unokák nem mondhatnak szebb és méltóbb áldást, mint így ezzel a gesztussal.
„Utódaink! Mondjátok el gyermekeiteknek: ez az emlékmű a magyar zsidóság örök gyászának fémbe öntött kifejezője. Hogy emlékezzenek azokra, akiket gyilkosok pusztítottak el, mert Izrael népéből voltak valók.”
Ezek az Alapító Okirat szavaiból valók. Megrázó mondatok. Fölidéződik bennük az ógörög költészet legtömörebb és legmegrázóbb verssora: „Vándor, állj meg, és vidd hírül a spártaiaknak.” Szerb Antal szerint ezzel kezdődött a történelem világirodalma.
Nos, a mi zsidó tragédiánkkal – amelynek során Szerb Antalt is megölték –, nem kezdődött, csupán folytatódott a történelem. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy közelebb kerültünk a messiási időkhöz, Kant Emánuel örök békéjéhez.
Legszentebb imánk a Káddis. A napi háromszori imarendben többször is elmondjuk. Elmondjuk most is. Ez az ősi, áldott szöveg egyetlen szóval, egyetlen jelzővel nem utal a halálra, az elmúlásra. Csak az Örökkévaló mindenhatóságát, a békét dicséri.
Aki ma imádkozik, kérem: kérje a Teremtőt, hogy a gyászt változtassa bizakodássá, tegye közösségünket erőssé, legyünk szorgosabbak, tehetségesebbek, éljük át zsidóságunkat mélyebb hittel. Mi pedig töretlen egészséggel idézzük szüleink, nagyszüleink, a magyar zsidóság emlékét, ahogyan ezt Emánuel fája is tanítja valamennyiünknek – az idők végezetéig!
Köszönöm, hogy meghallgattak!