A kairói Tahrír téren pénteken összegyűlt tízezrek

Május végén az egyiptomi „forradalmi erők” egy része  a „harag újabb napjára”
hívott fel. 


Egyiptom forradalma: merre tovább? 

 Május végén az egyiptomi „forradalmi erők” egy része  a „harag újabb napjára”
hívott fel. A kairói Tahrír téren pénteken összegyűlt tízezrek azt
vetették a Hoszni Mubarak bukása óta az országot irányító katonai
tanács szemére, hogy tekintélyelvű módszereket alkalmaz, és képtelen
levezényelni a demokráciába való átmenetet.

 A május 27-i demonstrációt azonban csak egy része támogatta azoknak
a politikai erőknek, amelyek a január 25-i forradalom mögött álltak.
A 30 éven át uralkodó Mubarakot elsöprő mozgalom a jelek szerint
szétesőben van egy progresszív és egy konzervatív táborra – mutatott
rá a Neue Zürcher Zeitung című svájci lap kairói tudósítója.
 A májusi napokban a Facebook hálózaton szervezett „második
forradalom” éles hangú nyilvános vita tárgya volt. Az egyik oldal
azzal érvelt, hogy egy ilyen megmozdulás veszélybe sodorná az amúgy
is törékeny belső biztonságot, az ország stabilitását és gazdasági
fejlődését. Az ellentábor viszont azt hangoztatta, hogy egy újabb
hatalmas demonstráció nélkül, amellyel a tömegek kifejeznék
eltökéltségüket a demokratikus átalakulás beteljesítésére, Egyiptom
visszazuhanhat a múlt tekintélyuralmi rendszerébe.
 A Muzulmán Testvériség és a többi iszlamista erő csakúgy, mint a
Telecom-milliárdosból liberális pártvezérré avanzsált Nagíb Zavirisz
ellenezték az újabb nagyszabású tüntetést. A január-februári
tiltakozó mozgalomból kinőtt csoportok többsége, de a Muzulmán
Testvériség ifjúsági szárnya és Mohammed el-Baradei, a Nemzetközi
Atomenergia-ügynökség volt vezetője, a külföldről hazatért, nagy
tekintélyű politikus viszont támogatták a felhívást. A köztük
feszülő ellentét azoknak a sokrétű ellentmondásoknak a
következménye, amelyekbe a váratlanul hatalomra került katonai junta bonyolódott.
 Forradalmi aktivisták letartóztatásával és bírósági elítélésével a
katonai tanács egyértelműen a régi rezsim önkényes módszereit viszi
tovább. Eközben Mubaraknak és pereputtyának felelősségre vonása
(korrupció és tömegek elleni erőszak miatt) csak vontatottan halad
előre; a minimális előrelépések is csak az utca nyomásának
köszönhetők. Ez a körülmény tápot ad annak a sokakban feléledő
kétségnek, vajon a katonai junta csakugyan Egyiptom üdvét és a
demokrácia kiépítését tartja-e szem előtt, amint azt bizonygatja.

 A tanács által hozott intézkedések és törvények Mubarak bukása óta
rendre meggondolatlan, kapkodó lépéseknek bizonyultak, amelyeket
utóbb korrigálni, illetve visszavonni kellett. A hadsereg és az
általa hivatalba iktatott miniszterek ugyan ismételten óva intenek a
gazdaság és a közbiztonság összeomlásától; ennek dacára
tanácstalannak tűnnek abban, hogy ezt milyen intézkedésekkel lehetne
megakadályozni. Így például a juntának nem sikerült megreformálni a
rendőrséget, sőt még annak működőképességét sem tudta helyreállítani.
 Nem csekély súllyal esik latba a hadsereg nyilvánvaló képtelensége
arra, hogy értelmes párbeszédet folytasson a demokráciát követelő
mozgalom képviselőivel és általában a nyilvánosság szereplőivel,
ennek során elfogadja a sorain kívülről érkező érveket, és kifejtse
a saját álláspontját. A május utolsó hetében lezajlott háromnapos
országos tanácskozáson, amelyet a kormány szervezett, az ellenzéki
mozgalmak egyike sem vett részt, beleértve a Muzulmán Testvériséget
is. A fórum eredmény nélkül, káoszba torkollott. Igaz, egy hasonló
eseményen, amelyet magánemberek hívtak össze, szintúgy nem sikerült
egyetértésre jutni világos célokról és stratégiákról.
 A belpolitikai viták középpontjában azoknak a lépéseknek a
sorrendje áll, amelyekkel Egyiptom áttérne egy demokratikus
rendszerre. Miután a régi alkotmányt megfosztották legbotrányosabb
rendelkezéseitől, a junta szeptemberre parlamenti választásokat
tervez, hogy az annak nyomán megalakuló törvényhozásnak átadja a
hatalmat. A parlament választaná meg az alkotmányozó gyűlést, majd
ezt követően kerülne sor az elnökválasztásra.
 Ez annyit jelentene, hogy a szekér mögé fognák be a lovakat –
vélekednek (nem minden ok nélkül) a progresszív mozgalmak. Szerintük
előbb új alkotmányt kellene kidolgozni és népszavazásra bocsátani,
és csak ezután, az alkotmány előírásainak megfelelően kerülhetne sor
a törvényhozás, majd az államfő megválasztására.
 A vita javában dúl, s míg egyesek a kívánatosnak tartott
alkotmányos normákról vitatkoznak, mások már elkezdték a maguk
választási hadjáratát. Az alkotmányra vonatkozó saját elképzelések
hiányában a tábornokok a maguk konzervatív ösztöneire hallgatnak, s
azon fáradoznak, nehogy összerúgják a patkót a Muzulmán
Testvériséggel. Utóbbi támogatja a hadsereg által favorizált
menetrendet, bízik abban, hogy erős képviselete lesz a majdani
parlamentben, s ezáltal jelentős befolyást gyakorolhat az új
alkotmány megszövegezésére. A haladó és szekuláris erők viszont
abból indulnak ki, hogy a parlamenti választásokat megelőző
alkotmányozás révén hatékonyabban tudnának gátat vetni az
iszlamisták befolyásának.
 Az egyiptomi forradalom további irányához hasonlóan bizonytalanok a
Gázai övezet és Egyiptom közötti határ megnyitásának a
következményei. Palesztin részről élesen bírálják azt a
megszorítást, amelynek értelmében 18 és 40 év közötti palesztin
férfiak csak vízum birtokában kelhetnek át a határon. Úgy vélik,
hogy ez a korlátozás a Mubarak-rezsimre emlékeztet, amikor a kairói
kormány – Izraellel összhangban – a fenti korosztály tagjait mind
potenciális terroristának tekintette.
 A kereskedelmi forgalomra is korlátozások vonatkoznak: tilos
például építőanyag bevitele az övezetbe, mivel Izrael attól tart,
hogy a palesztinok ezt föld alatti bunkerek építésére használnák
fel. Így is érkezik azonban cement és betonacél a földsávba,
mégpedig a csempészést szolgáló alagutakon át. Széles körben osztott
vélemény szerint a Hamász is részesedik a csempészet forgalmából.