Zoltai Gusztáv beszéd Debrecen 2010. 09. 26. Határon túli találkozó

Debrecen 2010. 09.26.


Debrecen 2010. 09.26.

Tisztelt Barátaim!

         Testvéri köreinkben mostanában mintha gyakrabban hangozna el, hogy az elmúlt két és fél évszázadban mi mindent tett a magyar zsidóság a haza felemelkedéséért.

         Talán az az oka ennek az akár önigazolásnak is tűnhető érvelésnek, mert a felélénkült rasszista, szélsőjobboldali politikai erő nyíltan zászlajára tűzte a legutoljára 1945-ig érvényes gyilkos, aljas antiszemita programot.

         Az ő mérlegük bizonyára kielégítő a számukra: likvidáltak félmillió magyar állampolgárságú zsidó embert: férfiakat, nőket, gyerekeket, öregeket irtottak ki; javaikat elrabolták, őket, személy szerint kifosztották; mindeközben fájdalmat, lelki-testi szenvedést okoztak.

         Közben, persze, tönkrement ez az áldott – éppen zsidó szerzők által megénekelt – szép és gyönyörű Magyarország, lerombolták javait, lakosai egy részét elpusztították, erőforrásait megsemmisítették.

         Mi, zsidók tudjuk: más is elveszett. A szellem és a lélek folytonossága, a nemzedékek évszázados kontinuitása, és a speciális zsidó ismeretek és tudás hatalmas, kiterjedt konglomerátuma.

         Egy bútor, egy munkaeszköz, egy épület pótolható. De az évszázados tradíció, a hagyomány kincses televénye, a műveltség, az ismeretek kapcsolódó tárháza, az érzelmek vibráló, serkentő sokszínűsége – ha elpusztították –, többé már nem teremthető újjá.

A magyar Alföld kicsinyke falvaiban valaha gazdag zsidó élet burjánzott. Deutsch Gábor azt írta nemrég: minél kisebb volt a település és téli utcáin mind marasztalóbb a sár, házaiban annál értékesebb tanítás folyt. Hol van ez a zsidó élet? Talán az Égben folytatódik a jesivai pil-pul, a vitában született műveltség és okosság. Talán. Mert itt, magyar földön, ennek már legfeljebb az emléke él.

Pedig ezeknek az iskoláknak a tág vonz- körében, térben és időben világhírű tudósok, művészek nőttek fel. Nobel-díjas feltalálók, nagy matematikusok, kémikusok, biológusok, gigantikus orvosok, filmesek és zeneszerzők, s persze, sok száz író, újságíró. És értelemszerűen nagyszerű iparosok, ügyes, fáradhatatlan üzletemberek, jó zsidók, akik nagyszerű magyarok is voltak. Lelkesek, fantáziával megáldottak és végtelenül szolidárisak szomszédaikkal, barátaikkal, iskolatársaikkal.

A hazafias eszme nem volt idegen a zsidóktól. Tudjuk, ha eljött az óra, Kossuth és Petőfi forradalma és szabadságharca mellé álltak. Kitüntették magukat a fronton, amikor az első világháború parancsa a lövészárkokba szólította őket. Hősök voltak, amíg lehetett, hogy hősök legyenek.

Magyarságuk hibátlanul működött, amikor Trianon többfelé szakította az országot. De anyanyelvüket, iskolában is tanult nyelvüket még így is megőrizték Északon, Keleten és Délen, s igazolhatóan a zsidók rendelték meg és olvasták a legtöbb magyar nyelvű könyvet, folyóiratot, miközben színvonalas kultúrköröket tartottak fenn, ahol magyar színdarabokat adtak elő és magyar muzsikára tapsoltak. Igen, mert ezzel a represszióban is fenntartották a magyar szó, a magyar műveltség örömét. Ők a magyar zsidók.

Az emberek tökéletesen elfeledték, mert el akarták feledni, hogy mi mindent emeltek itt fel a zsidók, hiszen az ő energiájuk ösztönözte az építőipart, az acélipart, benne a vasutat és a gépgyártást; házak, kórházak, színházak nőttek általuk ki a semmiből.

Amikor Kellér Dezsőt behívták munkaszolgálatra – még nem is köszöntött be a legeslegszörnyűbb idő, de már az sem volt messze –, a keretlegény örömét lelte abban, hogy a vékonycsontú írót egrecíroztassa. Mellső fekvőtámaszokkal kínozta, és kikötéssel fenyegette. Egyik muszos már nem bírta nézni a szenvedést, szólásra kért engedélyt.

– Tizedes úr – állt haptákba –, engedje pihenni ezt a szegény embert. Ő nagy költő. Ő írta például a „Gyere Bodri kutyám” című dal szövegét. A tizedes úr is biztosan énekelte már.

A keret elgondolkodott. Némi töprengés után azért megszólalt:

– Mondja zsidó, nem volt ott egy rendes magyar ember, aki megírta volna ezt az éneket?

            De, mondom, ez még a jobb idő volt. Mert a nagyszerű gyógyszervegyészt, Richter Gedeont, 1944 karácsonya hetében a lakásából vitték ki a nyilasok a Duna-partra, és ott lőtték bele a jeges vízbe. Együtt háza lakóival. Akkor, amikor a Budapestet körülzáró szovjet hadsereg fegyvereit már szabad füllel is hallani lehetett.

Ugyanúgy, ki érti a mai nácik gondolkodását? Mit kínál számukra a Jud Süss c. gyilkos film bemutatása, s vajon mit nyernek, ha horogkereszteket festenek a falra? És mit, ha megsértik, megalázzák a nemzetközi gazdasági intézményeket és szervezeteket? Amikor a dicső elődök tették ugyanezt, esetleg – még – számíthattak a Nagy Testvér, Hitler dicséretére, de ma a hitlerek kicsit távolabb tanyáznak, mondjuk az elbruszi vagy az afgán hegyek között.

Valljuk meg, ha zsidó szempontból vizsgáljuk a történéseket, azt kell mondanunk: a szélsőjobboldali út egyszerre kátyús és szakadékos.

Hangsúlyozom: nem a konzervatív sztrádáról beszélek. Az elfogadott, demokratikus és progresszív megoldásról. A szélsőjobb változatról szólok. És arról, ha ez a gyűlölködő, a másokat megalázó, az antiszemita, a kirekesztő, a hazug, a fajelméleti és történelmietlen irányzat ellen nem lép fel elkötelezett erővel, következetes elhatárolódással a politika, a társadalom, a civil szféra.

Már hallom a tettek elől kibúvók érvét. Hogy a zsidóság sem egységes. Ha pedig így van, melyik ágazathoz kell alkalmazkodni?

A zsidóság több ezer éves fennállása alatt számos vallási irányt hozott létre. Egyben azonban egységesek voltak: az Örökkévaló hűséges szolgálatában. Megtartották a szombat eszméjét és a kasrutot, elfogadták a Tízparancsolat erkölcsi szellemét, életük keretének tartották a Sulhán Áruhot.

A magyarországi zsidóság jelentőségét és erejét mutatta, hogy az 1800-as évek végén megtartott országos kongresszusán, életre hívták az ortodox, a status quo és a neológ irányvonalat. A második világháború és a holokauszt évei – a mérhetetlen vérveszteség – gyökeresen átrajzolták a megmaradt zsidóság arculatát. Az időközben létrejött MAZSIHISZ magába foglalja az élő magyarországi zsidóságot, a virulens és önálló ortodoxiát.

Lényegében az 1868-as kongresszus óta nyugodtan elmondhatjuk: akár vitatkozott ez a zsidóság, akár egységbe forrott: a Nagy Megállapodás után a fénykorát élte. Gigantikus és tudós rabbik álltak közösségeik élén; a zsidó oktatás nagyszerű eredményeket ért el; segítették a tehetségek kibontakozását; támogatták a nehezebb sorú hitközségi tagokat; és építettek és beruháztak, és teremtettek és alkottak, aminek energiáiból, Kincses Hagyatékából még ma is merítünk.

Ez a mostani debreceni tanácskozás is példa arra, hogy megvalósulhat a nemzetközi zsidó szellemi összefogás. Ezek az immár hagyományos összejövetelek rendkívül fontosak és jelentősek, s valamennyiőnknek ösztönzést adnak arra, hogy Izraelhez való kötődésünket is másként, minden eddiginél dinamikusabban fogjuk fel. Izrael centrális helyet foglal el spirituális életünkben, de családi és emberi kapcsolataink oly kiterjedtek, hogy joggal érezzük Erecet rendkívül közelinek magunkhoz.

Ez az odaadó viszony semmiben nem gyengíti magyar hazafiúi odaadásunkat, mint ahogy nem vesz el semmit európai kötődésünkből.

Egységes emberekként élünk, s szeretnénk továbbra is ilyen szellemi-lelki-erkölcsi-fizikai egységben továbbra is békében alkotni. Arra vágyunk, hogy kötelességünket személy szerint is az ősi parancsoknak megfelelően, jó zsidóként, továbbra is hűségesen teljesítsük, s megvalósítsuk építő terveinket családunkban és kisebb-nagyobb közösségünkben.

És helyes, ha e helyen is azt mondom: Isten segítse szándékaink megvalósulását, miként az megtörtént elődeink — a Magyarországot szebbé, jobbá tevők — esetében is.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

BreuerPress-info