Heti szakasz Toldot

HETI SZAKASZ – TOLDOT – 

 Avimelech kiüzi a „zsidót”   A korabeli gój „kultura” betőmi a „zsidó” által fúrt kutakat *  Az ókori antiszemitizmus jellegzetes tünetei: idegengyülölet és patópálság * Irigylik a szorgalmas és törekvő zsidót, kiűzik, mint 4. Béla

     „És vetett Izsák a (filiszteus) országban és százszoros termést aratott abban az évben (az éhinség évében) és megáldotta őt az Isten. És nagy (gazdag)  lett a férfiu, állandóan  tollasodott, amig dúsgazdag nem lett — és ezért megirigyelték őt a filiszteusok. Mindazokat a kutakat amelyeket apja, Ábrahám idejében ástak apja szolgái – betömték a filiszteusok és teleszórták földdel. Avimelech pedig azt mondta Izsáknak: menj el tőlünk, mert hatalmasabb lettél mint mi. El is ment onnan Izsák…” (1. Mózes, 26, 12-17).

   „Máászé Ávot…” – mondtuk – az Atyák történései folytatólagosan ismétlődnek fiaik történetében. Itt már Izsák nős, két fia van, az imposztor Ézsau és a „jámbor” Jákov, aki megvette az elsőszülöttséget egy tál lencséért és anyja segitségével fondorlatos módon, sikerült kicsalnia az apai áldást.

      Mikor éhinség tört ki Kanaánban, Izsák kivándorolt a filiszteusok országába, Grárba, amely a tengerparti sávot birtokolta (a mai Askelon-Asdod-Ekron és Gáza). Feleségével, Rivkával, azonos „élmény”ben volt része, mint édesanyjának annak idején. Második Avimelech, a király, (valószinüleg az előző fia), szemet vet  Rivkára, akiről Izsák azt állitja – ki tudja miért? –  hogy a …huga.

    A Midrás szerint Izsák királyi fogadtatásban részesült, Avimelech palotájában laktak és  hosszu ideig minden a legnagyobb rendben volt, amikor egyszer Avimelech bekukkantott az ablakon és látta amit látott: az Irás szemérmes közlése szerint „látta hogy Izsák enyeleg („Möcáhék„) Rivkával, a feleségével” (uo.8). Ebből kiderült a turpisság. A király felelőségre vonta a vendéget, aki  azzal védekezett amivel apja: attól tartottam hogy megölnek miatta. A király indignálódik, de menlevelet ad Izsáknak, senki ne merje bántani.

                                               * * *

   Az idill addig tart amig a filiszteus urak, notabilitások, kurtanemesek, elszegényedett földbirtokosok és rongyosnadrágu gentrik, meg nem elégelik Izsák sikerét. Ez ugyan az ország javára van – éhinség idején százszoros termés – de a „zsidó”  gazdagodik a mi  terhünkre, „szivja a vérünket”, stb. Ennekelőtte még – ne mondják hogy a gazdanép ölbetett kézzek patópálozik – betömik a kutakat, amiket még Ábrahám ásatott. A gój civilizáció itt felülmúlja önmagát: a vizszegény keleten kutakat betömni, csak azért mert a „zsidó” Ábrahám ásta őket…

  Ezekután második Avimelech  megelőzi negyedik Bélát és kiüzi a zsidókat, vagyis Izsákot. Nem deportál, nincs Ausvitz, még máglyák sincsenek mint spanyol Izabellánál (akit nemrég  „szentté” akartak avatni) csak egyszerü kiüzetés. „Menj el tőlünk” – mondja a felvilágosodott király és indoka pofonegyszerü: „hatalmasabb lettél mint mi”.

    Izsák megy. Mit is tehetne? Az ország Avimeleché, ő itt csak vendég, hiába próbált asszimilálódni. Úgy látszik azonban, hogy csak a fővárost hagyta el és vidéken próbál egzisztenciát találni, talán ott békén hagyják. Igy Náchál Grárban, vagyis Grár völgyében telepedett le. Mániákusan ássa a kutakat, miután  ujra kiásatja a betömött kutakat, de az uj kutak jogát is elvitatják tőle. Kétizben veszik el tőle a nagy keservesen kiásott kutakat, majd a harmadiknál – jó messzire a királyi székhelytől – már nyugton hagyják. Ezt a helyet elnevezi Rechovotnak, mondván „most már  (tágas) helyet adott nekünk az Örökkévaló

és szaporodhatunk ebben az országban”.

                                                            * * *

         Utána mégis kivándorol és felmegy Beér-Sevába. Isten megjelenik álmában, kéri ne féljen, majd megáldja. Izsák oltárt épit, akárcsak apja a maga korában és szolgái ujabb kuta(ka)t fúrnak. (A Tóra már előbb felfedte, hogy  azért hivták a város Beér-Sevának, mert ott kötött Ábrahám és (első) Avimelech annak idején szövetséget).

      Egy szép napon megjelenik Izsáknál Avimelech és hadseregparancsnoka, Fikol tábornok (pont ahogy Ábrahámhoz is eljöttek annakidején – lásd 1, Mózes, 21, 22-34) . Izsák azt mondta nekik:

          „Miért jöttetek hozzám, hiszen ti  gyűlöltetek engem és  kiűztetek magatok közül?! (uo. 26, 27).

     A filiszteus király válasza az ókori antiszemita diplomácia csalfaságának iskolapéldája. Azért jöttünk mert „látva láttuk (vagyis meggyőzödtünk róla), hogy az Isten veled van- – – szövetséget akarunk kötni veled…” (uo.28). Majd a pimaszság csimborasszójaként hozzáteszik, hogy elvárják: Izsák nem tesz velük (nekik) semmi rosszat, „ahogy mi nem bántottunk téged, csak jót tettünk veled és békében bocsátottunk el” (uo.29). Nem deportáltunk, nem lőttünk a Jordánba, gettóba sem kényszeritettünk – csak egyszerüen kiűztünk.

     „Átkozottak a gonoszok: ha valakinek nem csináltak rosszat, már úgy tünik nekik mintha jót tettek volna vele!” (Rabbénu Zechárja)

                                                             ***

  Mit látott ez a király Izsákban, mit látott apja Ábrahámban, hogy kérték ne bántsa őket – a korabeli királyságot – egy magánember, aki idegen az országban?

    Látták hogy az Isten vele van – mondja második Avimelech, majdnem azonos szavakkal mint apja mondta Ábrahámnak

      Látták hogy istenesen viselkedik, ahogy egy zsidóhoz illik, nem dörgölőzik hozzájuk, nem akarja túlszárnyalni hazaffyasságukat, nem akar nagyobb filiszteusnak mutakozni mint ők, hanem büszkén viseli az ábrahámi örökség „másságát”. Az ilyen zsidót a gójok megbecsülik.

                                                        * * *

           Miért nem hivta vissza őt második Avimelech, miután kiűzte őket, ahogy negyedik Béla visszahivta az általa kiűzott zsidókat a tatárjárás  dúlta  országba?   Úgy tünik – ez eszébe sem jutott. Vagy talán gondolta-tudta, hogy a kiűzött „zsidó” akit megbántottak és megsértettek, nem fog visszatérni.

     Mindenesetre Izsák megbocsátott a filiszteusoknak, megigérte hogy „nem bántja” őket és un. megnemtámadási szerződést kötött velük, akárcsak apja első Avimelecchel. Az, akkor, három nemzedékre szóló egyezményt kötött  velük, amely egyezményt jóval később a filiszteusok lobogtattak mint egy védlevelet. A Midrás meg is rója Ábrahámot ezért a szerződésért, amit nem lett volna szabad megkötnie. Dehát, ez galut volt a javából, jó arcot kellett vágni; örülni hogy a gój fel és elismeri az isteni védettséget és ennek megfelelően csak elkerget de nem ől.

          A szakasz naprakész aktualitása nem veszett el a történelem folyamán. „…alig néhányan voltak. Néptől népre vándoroltak, egyik országból a másikba…” aposztrofálja a Zsoltáros király (105, 13) a zsidó őskort. A galut ősi isteni „igéret”, már Ábrahámnak kilátásba helyezte az Örökkévalő, hogy „idegenek lesznek leszármazottaid idegen országban és dolgoztatják és kinozzák őket…” (1. Mózes, 15, 13).

      Az „igéret,” napjainkig, maradéktalanul teljesitve lett. Most már jöhetne a megváltás. De ehhez zsidóként kellene élni, viselkedni.

A gonoszság határai

„Szeretlek benneteket – mondja az Örökkévaló. – De ti azt kérdezitek:

Miböl láthatjuk, hogy szeretsz minket? Abból, hogy Ézsau testvére volt Jákobnak – így szól az Örökkévaló -, mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyülöltem; hegyeit pusztává tettem, birtokát a pusztai sakáloknak adtam. Edom ugyan ezt mondja: Összezúztak bennünket, de mi újjáépít jük a romokat! – a Seregek Ura azonban azt mondja erre: Ők csak építsenek, én majd lerombolom! Gonosz országnak nevezik öket ...  (Málá­chi) 1:2-5.)

Máláchi, az utolsó próféta, a Második Szentély idejének kezdetén élt. Nagyon keveset tudunk róla, még a neve sem tisztázott pontosan. Egyike azoknak a prófétáknak, akik párbeszédes formában prófétálnak: a képzelt vagy valós dialógus során a próféta bírál, ostoroz, a nép pedig visszafele­sel, vitatkozik, cáfol.

A hagyományos felfogásban mély nyomot hagyott az edomiták kőzre­működése mindkét Templom lerombolásában. Ézsau számított Edom ősapjának, Edom pedig Róma ősének – persze nem történelmi értelem­ben -, a zsidóság ellenségének, majdnem annyira, mint Ámálék, akinek kiirtása parancs volt a zsidó nép számára. Az idézett prófétai szakaszban a nép, úgymond, nem érzékeli Isten szeretetének megnyilvánulását.

* * *

Izrael fiai testvéri érzésekkel közeledtek az edomita néphez. A Tóra tiltja Edom gyűlöletét: „Ne utáld az edomiakat, mert testvéreid ők!” (5Mózes 23:8.) Izraelnek tilos volt háborút indítania Edom ellen. Amikor Mózes a testvéri kötelékre hivatkozva engedélyt kért az edomita királytól, hogya zsidók átvonulhassanak országán, az megtagadta, sőt mozgósította hadseregét. Izrael kikerülte Edomot, amely így nemjutott az emorita és básánita királyság sorsára (4Mózes 20:14.).

Az első zsidó király, Saul, háborúzott Edom ellen, majd Dávid megverte és megtizedelte népét, s a maradékot hűbéreséve tette. Jorám királysága idején az edomitáknak sikerült lerázniuk Júdea uralmát, és saját királyuk vezetése alatt éltek (2Krónikák 21:8-10.). Salamonnak még kikötője volt Ecjon Geverben, a mai Akabában, amely Edomhoz tartozott, s Hádád­nak, az edomita trónkövetelőnek, aki Dávid elől Egyiptomba menekült, még a fáraó segítségével sem sikerült felszabadítania országát.

Később változó szerencsével folyt a háborúskodás Júdea és Edom között. Ámácjá megverte az edomitákat: elfoglalta fővárosukat, Szelát, és a héber „Joktél” nevet adta neki. Uzijáhu fölépítette Éjlátot, és az vissza­került Júdea fennhatósága alá. Szánchériv inváziója idején Júdea és Edom szövetségben voltak egymással, de az asszír király mégis legyűrte az edo­mitákat. Jeruzsálem falai alatt azonban váratlanul járvány tört ki katonái között, így csodával határos módon elvonult a város alól.