Fried Edith és dr. Fried Andris emlékére,

Gyász




Gyász
Barátaink, Fried Edith és dr. Fried Andris emlékére, akik 2002. március 27-én estek áldozatul a netanjai Park Hotelben végrehajtott bombamerényletnek.

 

Többé nem találkoznak. Valaki, akivel reggel telefonon még arról beszélgettek, hogy másnap a kávét édesen, vagy csak tejjel keverve fogják inni, pár óra múlva eltűnik az életbôl örökre. Egy színes csokor, több fajta virágból, egy vázában arra várt, hogy a kávé kapcsán átadja barátnôjének. A csokor, egy nappal késôbb, a temetôben jutott el a hozzá.
A halál a végtelen ismeretlen kezdete, a felfoghatatlan, az érthetetlen szférája, az élet kis szünet két végtelen ismeretlen között. A nagy titok megfejtésére elméletek, hitek és hitvallások születtek és tűntek tova nyomtalanul. Nem értette meg senki, hogy kik vagyunk és, f ôleg, hogy miért vagyunk?
Gondolatai a visszafordíthatatlan események körül cikáztak: a terror egyszerre több családra sújtott le, pont Pészách ünnepén, a szabadság eszméjének ünnepnapján. Közeli barátai túl fiatalon, értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul léptek át az emlékek birodalmába. Sátáni elmék eszközei, a gyilkos kezek hihetetlen erôt nyertek a gyűlöletbôl és átkozottá tették emberek hétköznapjait, hisz többé már semmi sem lesz az, ami volt…
Óriásivá nôttek a szemében az apró mozzanatok, egyszerű mondatfoszlányok váltak megismételhetetlenné. “C’ est cheaux!” – méltatlankodott barátnôje aprócska lánya, mikor a lágy tojást kóstoltatta vele. Elsô óvonénije francia anyanyelvű volt, innen származott a franciáskodó méltatlankodása. “Dehogy sós, hiszen csak most törtem fel a héját!” – válaszolta az anyukája, aki nem értett franciául. Mondatok maradtak félbe, sok minden kimaradt a dialógusokból, hisz úgy tűnt, hogy van idô elég. Reggelente, ha az idejük engedte, lementek sétálni a tengerpartra. Ott lehetett megbeszélni a mindennapi apróságokból összeálló nagybetűs Élet rendjét: kit hívunk meg vacsorára, hánykor érkeztek haza a gyerekek az éjjel, mit csinálunk a hét végén..
Külföldrôl hazatérve mindig apró ajándékokkal lepték meg egymást: sörnyitó Bécsbôl, apró mágnesbika a hűtô oldalára, Madridból, piros krepp papír tulipán Budapestrôl. Az apróságok még léteznek, de ô, ôk láthatatlanná váltak, maguk után hagyva a “nincs töbé” szívszorongató érzését.
Eszébe jutott a virágcsokor. Vidáman színesen jelent meg az emlékképei között, hisz a virágok nem érzékelték azt, ahogyan másodpercek alatt megváltozott a rendeltetésük…
Könnyebb lenne, ha biztos lehetne benne, hogy valahol, valamikor még találkozhatnak. Hinni szeretett volna benne, hogy a halál egy más létezési forma kapuja. Ösztöne azonban azt súgta, hogy Ernesto de Sabato kérdése vezet az igazsághoz: „lehetséges, hogy életünk nem más, mint egy fájdalmas kiáltás a személytelen és szenvtelen égitestek világában?”
Kiss Gelman Zsófia
Izrael