2009. február 8, vasárnap
A friss információk az izraeli televízió- és rádióállomásoktól, valamint a héber nyelvű sajtóból, hírportálokból, blogokból származnak
Kora reggel: újabb rakétatámadás a Gázai övezetből ¤ Holnap, hétfőn TU bi-Svát: faültetés országszerte ¤ Még kettőt alszunk, és Izrael választ ¤ Szoros küzdelem várható
Híres papa büszke híres fiára ¤ Bencion Netánjáhu professzor munkássága
— ♦ —
Újabb tűzszünet-háborítás Gázából
Ma, vasárnap reggel fél hétkor rakétatámadás ért egy kibucot Szdérot közelében. Sebesülés nem történt, egy gépkocsi kiégett.
Közben két csatornán: egyiptomi és török közvetítéssel tovább folynak a tárgyalások a tűzszünetről, az Izraelből a Gázai övezetbe vezető átjárók megnyitásáról izraeli részről és a 2006. júniusában sebesülten elrabolt tizedes, Gilád Sálit szabadon bocsátásáról eddig bizonytalan számú, Izraelben terrorcselek-ményekért fogva tartott palesztin elengedése ellenében.
Forró keleti szélben, 20 fok fölötti hőmér-sékleten, fák ültetésével ünnepli holnap Izrael a Fák Újévét
Holnapra, hétfőre esik a héber időszámítás szerinti Svát hó 15. napja, azaz TU biSvát. A TU a héber ábécé Tet (kilencedik) és a Váv (hatodik) betűjét jelzi: ezekből „rakjuk össze” a 15. számot.
Ez a nap a Fák Újéve. Ezen a napon hagyomá-nyosan facsemetéket ültetnek a nép csemetéi, az iskolás ifjúság.
Tu BiSvát, Svát hó 15-e, a fák újéve. De miért fontos, hogy a fáknak újéve legyen? Természetesen nem a fáknak fontos, hanem az embereknek.
A Tóra parancsa, hogy a gyümölcshozó fák ter-mését az első három évben nem szabad fogyasz-tani. (Az ilyen gyümölcs neve: orlá.)
Az ókori zsidó bölcsek ezt egy további utasítással is megtoldották: a negyedik éves fák gyümölcseit fel kellett vinni Jeruzsálembe, hogy a már akkor is több százezer lakosú nagyváros piacait elárasszák friss gyümölccsel.
No, de honnan tudhatjuk, hogy mennyi idős egy fa? Onnan, hogy az ókori Izraelben ősi hagyo-mány szerint ezen a napon, Svát hónap 15. nap-ján ültették el a gyümölcsfákat (amennyiben az nem esett szombatra). A tél hidegebb részén ekkor már túl voltak és már nem fenyegette a növendék fácskákat a fagy.
— ♦ —
Meglepetések és felmérések
Ma Izraelben a vízcsapból is ez folyik: az újságokban és az internetes hírportálokon párt-propaganda, az országutakon, a városok terein óriásplakátok, a rádióállomásokon kortesbeszé-dek, a televízió képernyőjén jelöltek, akik váltig rémisztgetik reménybeli szavazóikat ellenfelük országvesztő politikájának a lehet-séges következményeivel.
A hirdetésekkel foglalkozó cégek most jól keresnek. Ám a választások előtt van még egy csoport, ahol most van a munka dandárja. Ezek a különböző felméréseket végző társaságok, korunk jósdái. Megbízóik a sajtóügynökségek, tévéállomások, de maguk a hatalomért verseny-ző politikai pártok is kíváncsiak az őket a hatalomba segítő szavazók hangulatára.
A felmérést végző intézet irodájában telefonos kisasszonyok ülnek. Előttük munkaeszközük, a telefon-készülék, fejükben a kérdések. A felmé-rők mindig magánlakások számait hívják.
Az irodák nem árulják el, hogy a megkérdezett polgárok hány százaléka hajlandó idejéből áldozni a kérdések megválaszolására, de a TV2 szombat esti híradójában néhány perces betekintést nyerhettünk az egyik ilyen intéz-mény munkanapjába. Sokan visszautasítják az udvariasan kérdező hölgyet, aki az esetleges durva vagy sértő választ követően is megőrzi hidegvérét és udvariasságát. Ilyen polgár azonban kevés akad.
A felmérést szervezők természetesen gondol-nak az 1.2 millió arab-, és a milliós orosz anya-nyelvű lakosságra is, ezért a kisasszonyok kö-zött ennek megfelelő számú arab és orosz anya-nyelvű is van.
A válaszoló hányad reakcióiból kirajzolódik a nagyközönség pillanatnyi hangulata, amely a történések függvényében – izraeli vagy palesz-tin közéleti szereplő ilyen vagy olyan nyilatko-zata, az események – például újabb rakéta-becsapódás a Gázai övezetből – folytonosan változtatja a szimpátia-arányokat a jelöltek között.
Dácháf a neve Izrael legismertebb, felmérések-kel foglalkozó intézetének, bár korántsem az egyetlen. Vezetője, dr. Mina Cémách asszony ilyenkor a nemzet orákuluma, jós-szak-tekintélye. A Jediot Áchronot napilap hétvégi, pénteki számának a címlapján a következő előrejelzést adja:
• Likud (Binjámin Netánjáhu) – 25 mandátum
• Kádimá (Cipi Livni) – 23 mandátum
• Izrael a hazánk (Liebermann) – 19 mandátum
• Munkapárt (Ehud Bárák) – 16 mandátum
• SASZ (Éli Jisáj) – 10 mandátum
• Bizonytalan szavazók ereje – 10 mandátum (más felmérések szerint sokkal több)
A felmérés legfrissebb eredményét közlő nagy-betűs táblázat alatt, jóval kisebb betűkkel Szever Plotzker, a lap vezető munkatársa figyelmeztet: a bizonytalan szavazók a fel-mérők kérdéseire ide vagy oda sorolhatják magukat, ám mindig fennáll az eshetőség, hogy az urna előtt hirtelen meggondolják magukat és végül máshová adjék le voksukat, mint ahogy azt a felmérőnek bemondták.
Lieberman, a „nagy ismeretlen” például saját pártjának a hivatalos felmérőknél sokkal többet jósol: húsznál több széket a Kneszetben és kulcspozíciókat a kormányban. Az “Izrael a hazánk” egyik szlogenja: “állampolgárságot csak az állam iránti lojalitásért” – amellyel, naponta látva sok izraeli arab és egyes vezetőik mind merészebben kinyilvánított ellenséges-ségét, igen sok zsidó polgár ért egyet.
A zsidó baloldalt az „Új Merec Mozgalom” és két „zöld” párt képviseli; szavazóik a fiatal, jómódú askenázi (európai eredetű) zsidó intel-lektüelek közül kerülnek ki. A „Chádás” néven futó kommunisták főként az arab szektorban bízhatnak, bár az arab voksokért két, hang-súlyosan muzulmán ideológiájú arab lista is versenyez.
A vallásos pártok zászlóshajója a SÁSZ keleti (afroázsiai eredetű) ortodox zsidók pártja. Az askenázi ultraortodoxok pártja a Jáhádut háTorá (Tórahű Zsidóság).
A világiasabb életvitelű, cionista-nemzeti szel-lemű vallásos közönség a „Nemzeti Egység” (Háichud háleumi) vagy a „Máfdál há-chádásá” (az egykori Nemzeti Vallásos Párt és egy kisebb „telepes” párt fúziója) listái egyikére adja szavazatát.
Izrael szavazói két szavazócédulát dobhatnak az urnába: az egyikkel a 33 induló lista, a másikkal a három miniszterelnök-jelölt – Binjámin Netánjáhu, Cipi Livni és Ehud Bárák – közül lehet választani.
A végeredményt csak szerdán fogjuk megtudni, de az úgynevezett „exit poll” felmérések már a keddről szerdára virradó éjszaka is jó közelítést adhatnak, miután ezeket a szavazófülkéből ki-lépő polgároktól gyűjtik.
— ♦ —
Büszke a fiára a 99 éves történész ¤ A spanyol-zsidó aranykor és az antiszemitiz-mus Bencion Netánjáhu történész professzor szakterülete
Ha megnyeri a keddi választásokat – amire jók az esélyei – második miniszterelnökeként kerül be Izrael újkori történelmébe Binjámin Netánjáhu.
És a 60. éve felé közeledő politikus, egykori kommandóharcos édesapja, aki viszont már a 100. életéve felé közeledik — roppant büszke rá.
A TV2 szombat esti adása megszólaltatta az idős professzort, aki amerikai egyetemeken tanított zsidó történelmet és oktatta megalkuvás nélküli cionista szellemben tanítványait.
Az irodalmi héberrel beszélő, szellemes, egyedi szófordulatokat használó tanárember három fiút nevelt. Elsőszülött fia, Jonátán „Joni” 1976-ban az entebbei repülőtéren terroristák által fogva-tartott izraeli utasok kiszabadítására küldött kommandó-egység parancsnokaként esett el.
Második fia, Binjámin „Bibi” Izrael volt miniszterelnöke és pénzügyminisztere, a Likud párt élén álló politikus, aki huszonéves korában a „szájeret mátkál” kommandóegységének volt a katonája. Binjáminnak öccse, a legfiatalabb Netánjáhu-fiú, Ido, orvos.
Ben-Cion Netánjáhu professzor jól ismert történész-körökben.
A katedrán és könyvei minden sorában a zsidóság nemzeti feltámadási mozgalmának a kérlelhetetlen híve. Így érthető, hogy kérlel-hetetlen ellenfelei, sőt, ellenségei is vannak. Nem csak az iszlám tudósok soraiban.
Bencion Netánjáhu 1910-ben született, Varsó-ban. „Litvák”, vagyis litvániai, a chászid moz-galommal szembenálló Tóra-tudós család sarja. Akkor, amikor a kelet-európai zsidó tömegek millióinak a jiddis, másoknak a német, az orosz vagy a lengyel volt az érintkezési nyelve, Bencion Milikovskynak – ez a család eredeti neve – a héber volt az anyanyelve.
Édesapja, Nátán felavatott rabbi volt, ám, mi-után Herzl híve lett, egész életét Izrael népe gyakorlati megváltásának szentelte. Cslenov, az orosz-zsidó cionista vezető küldetésében Nátán, Bencion édesapja, Binjámin nagyapja bejárta Szibéria zsidó közösségeit, az Urál hegységtől a kínai határon fekvő Chárbin váro-sáig. Később ellátogatott Európa és Amerika nagy zsidó közösségeibe is, hogy Izrael szétszórt népét Cion zászlaja alá gyűjtse.
Bencion a jeruzsálemi Héber Egyetemen törté-nelmet tanult. Első figyelemre méltó tanul-mányát Don Jicchák Ábárbánelről, a spanyol-országi zsidóság kiűzetése előtti utolsó nagy alakjáról írta.
Később meghatározó részt vállalt a Héber Enciklopédia (Háenciklopédiá Háivrit) szer-kesztésében. Az első tíz kötet az ő keze alól került ki. Idősebb korában különböző amerikai egyetemeken tanított, legutóbb a nagy tekin-télyű Cornell Egyetemen. A spanyolországi ki-űzetésről, a marannusokról (kényszerrel meg-keresztelt zsidók) és az Inkvizícióról írt dolgo-zatát később angolról spanyolra fordították.
Netánjáhu professzornak a régi Spanyolország-ról, a korabeli Egyházról és intézményeiről hirdetett nézetei azóta is szenvedélyes szakmai vitákat váltanak ki a történész-társadalomban.
— ♦ —
Kik a cionizmus alapítói?
A cionizmus öt alapító személyisége – Bencion Netánjáhu szerint: Herzl Tivadar (Izraelben inkább héber nevén Binjámin Zeév Herzl-ként említik), Max Nordau (Nordau Miksa, Herzlhez hasonlóan ő magyarországi születésű), Zeév (Vladimir) Jabotinsky, Jehuda-Léb Pinsker és Israel Zangwill.
Mely ismérvek alapján választotta ki a jeles történész éppen ezt az ötöt?
„Én azokat tartom a cionizmus alapító atyáinak, akik a zsidókérdésre a megoldást zsidó állam felállításában látták a zsidó nép hazájában és a megvalósításhoz vezető utat nemzetközi politi-kai cselekvésben találták meg” – írja bevezető-jében Netánjáhu professzor.
Netánjáhu professzor néhány évvel ezelőtt – már jóval 90 fölött – írt könyvében csokorba szedi az öt alapítónak a tárgyra vonatkozó leg-lényegesebb tanulmányait.
„A megjelentetés mellett főként annak tudatá-ban döntöttem, hogy Izrael népe, de főleg ifjú-sága alig ismeri a cionizmus – és így az újkori Izrael – alapítóinak az írásműveit, ennél fogva nem is alkothat igazán fogalmat a zsidó állam jövőjéért folytatott, mindmáig tartó élet-halál küzdelmének a valódi hátteréről” – vallja a professzor.
Zsidókérdés, zsidó válasz
A cionizmus az úgynevezett „zsidókérdéssel”, magyarán a zsidó nép alapvető létkérdésével foglalkozik. Ahhoz pedig, hogy a problémát megoldhassuk, szükséges, hogy előbb meg-értsük magát a kérdést. Ez a kérdés pedig korántsem egyszerű, mint ahogy azt sokan gon-dolják. A cionizmus doktrína, ha úgy tetszik, tantárgy, amelyet tanulni kell.
Valaha Izraelben tanítottak egy cionizmus nevű tantárgyat. A kérdés persze az, hogy hány órát fordítanak erre és, hogy miként tanítják. „Az országban élő zsidó fiatalság zöme egyáltalán nem látja a kapcsolatot a cionista gondolat története: születése, fejlődése és az országban ma történtek között” – panaszolja a professzor.
Sokan úgy gondolják: a zsidó állam megszüle-tésével a cionizmus elérte célját. Az ideológia megtette a magáét, ideje lejárt. A többi már a történészekre tartozik.
Ez a felfogás a könyv szerzője szerint csak részben helytálló. A zsidókérdésként definiált probléma ma sincs megoldva a szétszóratásban (Izraelen kívül) élő zsidóságnál, sőt, bizonyos mértékben az itt, Izraelben élőknél sem. Felállítottunk egy zsidó államot, de ez nem ugyanaz, amire az állam megálmodói gondoltak.
— ♦ —
A cionista alapítók az államban „biztos mene-déket” láttak. Márpedig a mai Izraelben egyre inkább elhatalmasodik az érzés, hogy ezt bizony nem lehet itt megtalálni. És ez nem csak a palesztin terror és a gyakori háborús helyzet miatt van így. Nincs olyan állam, amelyet időnként meg ne támadtak volna ellenségei és sokuknak hosszú és véres küzdelmet kellett folytatniuk fennmaradásukért.
Izraelben azonban terjednek a kétségek. Egyre több kérdőjel merül fel az állam jövőjével kapcsolatban. Ez pedig aggodalmakra ad okot.
A vezetők hibája, az egyének hibája
E kérdőjelek okait a professzor két dologban fedezi fel: az egyik a jisuv (a szentföldi zsidó közösség), illetve a független zsidó állam veze-tőinek a politikája a brit mandátum óta a mai napig, a másik a zsidó nép időről időre megmutatkozó késztetése arra, hogy Izrael helyett más országokban telepedjen le.
Ma komoly kivándorlás folyik Izraelből.
A gazdasági okok kézenfekvő magyarázattal szolgálhatnak. Mégis, egy ilyen döntést jobban meg kellene fontolni. Oda kell figyelni a zsidó nép különleges helyzetére. Egyesek például azt gondolták a Vészkorszak után, hogy az egyedi, különleges történés volt, olyasmi, mint egy előre nem látható természeti katasztrófa.
Ez az asszimilánsok álláspontja. Az igazság az, hogy a Soá igenis várható volt. Herzl, Pinsker többé-kevésbé meg is jósolták, míg Jabotinsky, Izrael addigi történelmét a jövőre vetítve, pontosan előre látta.
Nem is volt nehéz dolga: a legsúlyosabb zsidó-ellenes kilengések, pogromok mindig anarchia-közeli időkben történtek. A 13. és a 14. század-ban, a feketehimlő-tizedelte, anarchia-sújtotta Európában zsidóüldözések sora söpört végig. A 17. században Chmelnyicki ukrán hetman garázdálkodott Ukrajnában és Galiciában: eze-ket a tartományokat a gyenge lengyel uralko-dók nem tudták irányítani.
Múlt és jövő
Ahhoz, hogy megérthessük a cionizmus jelen-tőségét, meg kell érteni a zsidóellenesség törté-netét és céljait. Az antiszemitizmus régi korok szülötte, Izrael népének mégis tudatában kell lennie a veszélyeknek, amelyeket az jelent számára. Az antiszemitizmus hasonlít azokhoz az óceánparti területekhez, ahol időről időre mindent elsöprő viharok dúlnak. Ha Izrael nem ereszt erős gyökereket saját földjébe, újból átélheti a régi viharok kitöréseit.
Az Egyesült Államok még alakulófélben lévő nemzet. Amikor majd befejeződik e hatalmas nemzet végső kijegecedése, a ma még külön-álló csoportok végleg összeolvadnak. Ha ebből majd „kilóg” egy nagy zsidó kisebbség, ott is kialakulhat egy erőteljes antiszemita mozga-lom. Ezen mit sem változtat, hogy a jövőben is megmarad egy másik, nagy létszámú, színes-bőrű kisebbség is.
Amerika fokozatosan asszimilálja zsidó lakosságát. Két-három nemzedéken belül fel is számolja e zsidóság zömét, ha nem is fizikai értelemben, mindez még egy agresszív anti-szemitizmus megjelenése előtt. Ez pedig Herzl és Pinsker téziseinek a bizonyítása – a fonák-járól.
Herzl és Pinsker tanulmányaikban ugyanis azt hangsúlyozták, hogy mindazon országokban, ahol a zsidóság egy jellegzetes csoportban különül el, ott a befogadó nemzettel megkísérelt normális együttélés eleve kudarcra van ítélve.
Ben-Cion Netánjáhu professzor könyve minden lapján igyekszik bizonyítani: a népek és Izrael viszonyára felállított cionista elméletek ma, Izrael Állam több évtizedes fennállása után is változatlanul érvényesek.
Itt találkozhat a szerző által említett két út-vonal: a sok izraeli kivándorlása a jóléti orszá-gokba – főképpen az Egyesült Államokba – és a lehetőség, hogy ugyanitt, a zsidóság el-különülésre való hajlama vagy determináltsága láttán felütheti a fejét egy általános, ellenséges érzület irántuk.
— ♦ —
Egy soha vissza nem térő alkalom
A cionista vezetés már a brit mandátumi időkben (1920-tól 1948-ig) kétértelműen, tele megalkuvási hajlammal viszonyult a leendő zsidó állam megalapításához.
A szerző szerint már az első, gyakorlati cionista vezető, Chájim Weizman, később Izrael Állam első elnökénél kezdődött a megalkuvó politika.
Az első világháború végefelé a nyugati hatal-mak, élükön a Brit Birodalom, nagy szorult-ságban voltak. Egy évvel a világháború befeje-zése előtt még korántsem dőlt el a nagy küzde-lem kimenetele. A birodalom minden segít-ségért hálás volt. A franciák 1917 áprilisában ajánlattal fordultak a britekhez: a zsidóság segítségéért adják meg a teljesen független zsidó államot Erec Jiszráélben. Nem mandátumot: Zsidó Államot!
Weizman, a lojális, elvetette még a gondolatát is, hogy ilyen követeléssel álljon elő London-ban.
Történészhez méltatlan a „mi lett volna, ha…” felvetés, mégis felvetették: ki tudja, talán más-képp alakult volna a huszadik század negyve-nes éveiben az európai zsidóság sorsa, ha Weizman ebben a páratlan történelmi időablak-nyitáskor bátrabban viselkedik…
A „transzfer” első kiötlője
Israel Zangwill (1864 – 1926), a maga korában ismert és tekintélyes angol-zsidó író volt az első cionista vezető, aki még az első világ-háború előtt felismerte, hogy „Palesztina” nem lakatlan ország. A benne megtelepedett arab lakosság áttelepítését („transzferálását”) java-solta bőséges kárpótlás mellett a környező arab országokba, ahonnan zömük amúgyis szár-mazott.
Zangwill a Brit Birodalomban született, de ősei a kelet-európai „stétl”-ekből, pogrom-verte zsidó kisvárosokból származtak. Ismerte az emberi természetet, a civilizációk kibékíthetet-len különbözőségét. Megjósolta: a középkorból itt maradt muzulmán és az Európából betele-pülő zsidó közösség együttélése szüntelen konfliktusok, vérontások sorozata lesz. Ezt szerette volna megakadályozni még a cionista újratelepítés megkezdése előtt. Nézete szerint a hatalmas arab területek könnyen felszívhatták volna az ország arab népességét, amely megélhetési okokból önszántából is gyakran költözött egyik régióból a másikba.
Zangwillnak köszönhető, hogy a cionizmus eszméje rokonszenvet talált a felső brit körökben – és nem csak a zsidók között. Netánjáhu professzor szerint szerepe döntő volt a Balfour deklaráció megszületésében.
A közelmúltban „transzfer”-nek nevezett ötletet Nordau is, Jabotinsky is a leghatározottabban elvetette. „Csak magánvéleményemet fejeztem ki” – visszakozott később Zangwill.
Netánjáhu professzor a palesztin arab lakosság tömeges áttelepítését napjainkban kivihetetlen-nek tartja, elsősorban e lakosság ellenállása miatt.
Lakosságcsere: egy régi gyógymód etnikai-vallási háborúk megelőzésére
Ismeretes, hogy az első világháború végét követő években a Népszövetség égisze alatt a Török Birodalomról leváló, független Görög-ország területéről törökök millióit telepítették át a megmaradt török felségterületre, míg a Törökország területén maradt görögök tömegei Görögországba kerültek. A második világ-háború éveiben Herbert Hoover, az Egyesült Államok volt republikánus elnöke (1928 és 1932 között) zsidó-arab lakosságcserét javasolt Palesztinában, a felek kölcsönös megegyezé-sével.
Figyelemre méltó, hogy 1944 decemberében Hugh Dalton munkáspárti politikus, a gazda-sági hadviselés minisztere a palesztinai nyuga-lom megőrzése érdekében olyan javaslatot terjesztett elő, amely a helyi arabok kivándor-lását szorgalmazza, megfelelő kárpótlás és újra-telepítésük finanszírozása mellett.
Indoklása mai szemmel megdöbbentő. „Az araboknak hatalmas területek állnak rendelke-zésükre. Nincs joguk elvitatni a zsidóktól azt az apró területet, amely őket illeti”…
A brit Munkáspárt szinte változatlanul vette át Zangwill évtizedekkel korábbi javaslatát.
Hugh Dalton ehhez még hozzáteszi: „A zsidók településére engedélyezett palesztinai területek határait bővíteni kell. Ehhez meg kell nyerni az Egyesült Államok és a Szovjetúnió rokon-szenvét.”
Dalton egyébként Attlee miniszterelnök kiszemeltje volt a külügyminiszteri tisztre. Kinevezése VI. György király ellenkezésén bukott meg.
— ♦ —
A Kol Jiszráél, az Izraeli Rádió magyar adása az interneten, Ádám Ráchel szerkesztésében:
www.iba.org.il/reka/ → magyar feliratra
— ♦ —
„Ha akarjátok, nem mese”
Netánjáhu professzor könyvének egyik kulcs-szereplője, Zangwill, az író mutatta be annak idején Herzlt a befolyásos brit köröknek. Az ő nimbusza volt a biztosíték a briteknek és a franciáknak, hogy Herzl, ez az osztrák-magyar újságíró és politikai fantaszta nem valamiféle német kém.
Herzl az „Ősújországban” egyáltalán nem foglalkozott az arab népességgel, bár 1898-as erec-jiszráéli látogatása alkalmával láthatott arabokat. Ebben az 1903-ban megjelent fantasztikus regényben a Zsidó Állam húsz év alatt, 1923-ig felépül.
Gúnyolódtak is ezen sokan. Például Áchád Háám, aki szerint egy állam felépítéséhez több nemzedékre van szükség.
A tények meghazudtolták Áchád Háámot. Az első világháború utáni évtől, 1919-től számított 20 év alatt, 1939-ig a brit mandátumi Palesz-tinában gyakorlatilag a semmiből fejlett mező-gazdaság, virágzó bankélet és kereskedelem, sokat ígérő ipari tevékenység kezdetei alakultak ki. Vasutak, kikötők épültek, falvak, városok tucatjai nőttek ki a Szentföldből, és a zsidó lakosság félmillió fölé emelkedett.
Ha a britek – arab nyomásra – nem zavarták, majd akadályozták volna az alijját, az ország akkori gazdaságát és infrastruktúráját tekintve legalább további egymillió zsidót fogadhatott volna be.
A gyengeség öl!
