Mózes ötödik könyve – a Dvárim vagyis Deutoronium – az „ismétlés könyve”. Itt Mózes, egy sor búcsúbeszédben, megismétli a legtöbb micvát, amire eddig tanitotta a népet – de ezért vannak itt uj micvák is. Ez egyfajta visszapillantó tükör, amelyben a sokat látott, sokat megélt törvényhozó és néptribun emlékezik és emlékeztet. A negyven esztendős vándorlás végén történik ez. Testvérei, Áron és Mirjam, már meghaltak és Mózes tudja, hogy napjai megvannak számlálva. Nem udvarol a népnek, hanem a szemébe vágja viselkedését – a tiz megkisértést amivel bosszantották az Örökkévalót – és sejteni engedi hogy miattuk, vétkeik miatt, nem tetőzheti be életművét és nem viheti be a népet az Igéret Földjére. Érdekes, ezt azoknak mondja, akik már itt a pusztában születtek, az uj nemzedéknek, amely nem csinált aranyborjut, nem volt részese a kémek kishitüségének, sem a Korach féle opportunista zendülésnek. A szakasz elején felsorolt helységnevek egy-egy állomásai a negyven esztendős vándorlásnak. Az uj nemzedék szemében ez már történelem és a sokat megélt, sokat látott Mózes, csak remélheti, hogy ez a nemzedék jobb lesz mint elődje volt. Ebben mintha csalódnia kellene, amikor a peori orgia során sok ifju héber beleesik az erkölcstelenség és bálványimádás kettős hálójába. Mózes megbocsájt, mivel meg kell hogy bocsásson. Ha azt akarja hogy Isten elnézze a nép félrelépését – neki kell jó példával elől járni.
* * *
Első nagy beszédében Mózes elmondja hogyan választotta ki a vezetőséget, akik segitségére voltak a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, miután belátta hogy egyedül nem birja a terhet viselni. Igy kiválasztott egyenes, okos, istenfélő, igaz embereket, akiket kinevezett „ezredesek”nek, századosoknak, stb. A kifejezések ne tévesszenek meg bennünket: itt nem katonai rangfokozatokról van szó, hanem különböző birósági fokozatokról. Érdekes, hogy itt Mózes nem emliti hogy ezt a tanácsot, apósa, Jitró, adta neki, aki figyelmeztette: bele fog fáradni, ha maga akarja viselni a nép terhét. Nem tudjuk, miért nem emlitette meg Mózes apósát, lehet hogy kellemetlen volt neki, hogy egy kivülálló adott neki ilyen okos tanácsot. Itt derül fény arra is, hogy a szerencsétlen kémhistóriát a nép maga kezdeményezte. Olyanok akartak lenni mint a többi népek; hittek is meg nem is az igért isteni segitségben, de az Igéret Földjét önerőből akarták elfoglalni, nem csodák által. A népek szoktak háboru előtt kémeket kiküldeni – vagyunk mi is olyan okosak mint a többi nép, hadd küldjünk mi is kémeket. Az eredményt tudjuk: nemzedékekre szóló sirás-rivás lett belőle. A kém-sztori epilógusa igencsak szomoru volt. Miután a nép értesült a büntetésről („ebben a sivatagban fogtok meghalni” 4. Mózes, 14, 29)), hirtelen ellenkező irányt vett a hangulat: mig eddig azt mondták – a defetista kémjelentés nyomán, hogy nem tudják elfoglalni az Országot – most ugymond erőt vettek magukon és azt mondták: gyerünk fel (a hegyre), kezdjünk harcba az emoritákkal, és kezdjük el a honfoglalást. Mózes figyelmeztette őket: ne tegyék ezt, mivel már elhangzott az itélet és Isten nincs velük. Azonban a nép egy része erőszakkal felment a hegyre, ahol csufos vereséget szenvedett az ottani emorita lakosságtól, akik „megverték és üldözték őket Chormáig”(4. Mózes, 14). Itt beszédében Mózes hozzáteszi, hogy „úgy üldöztek benneteket ahogy a méhek teszik” (5 Mózes, 1, 43-44).
***
Lehet ebben a kifejezésben irodalmi szóvirágot látni. Azonban a hagyományos exegéták igencsak komolyan veszik a mózesi jelzőt, és ki-ki a maga módján értelmezi-magyarázza azt. Rási magyarázata (a midrás nyomán) jelképes: ahogy a méh, amikor megszúr valakit, azonnal meghal – igy az emoriták is belehaltak a harcba. „Lekách Tov” még részletesebb: Ha a méh megszúr valakit, fullánkja benne marad a sebben, a megcsipettnek fáj, de a fullánkja szegett méh nem éli túl a kalandot – igy az emoriták megverték a hébereket de végülis ők húzták a rövidebbet ahogy Ámosz próféta mondja „én pedig megsemmisitettem az emoritákat előletek” (Ámosz, 2). Tanchuma midrása aggádikus módon mágikus erőt tulajdonit a megtámadott emoritáknak: ahogy a méhek repülnek – úgy szálltak rátok az emoriták. Mivel azok a hegytetőn voltak, a támadó héberek meg lentről jöttek – úgy tünhetett, hogy az emoriták a levegőben repdesve támadtak rájuk. Azonban Ibn-Ezra, a realista, itt sem tagadja meg magát. Egy, a természetből, ellesett hasonlattal azt mondja, hogy ha valaki közeledik a a méh-kashoz, a méhek kirajzanak és megtámadják őt. Eszerint az emoriták védekeztek mint a méhek és ez megfelel a Psátnak, hiszen a héberek voltak a támadók.
***
Eredeti rabbi Joszéf Bchor-Sor, a toszafista, véleménye. Szerinte ahogy a méhek össze-vissza csipik szurkálják a megtámadott embert, de nem őlik meg – itt is az emoriták csak „megverték és megsebesitették” a támadókat, de nem öltek meg közülök senkit, „mivel nem akarta az Örökkévaló őket ellenségeik kezére adni, hogy kardélre hányják őket, nehogy nagy szájat nyissanak és fokozzák Isten nevének meggyalázását”. B”S bizonyitéka: ebben a háboruban a Tóra nem közöl veszteséglistát mint rendesen, igy nem tudjuk hányan haltak meg; B”S szerint egy sem, de volt sok sebesült. Hasonló értelemben nyilatkozik a volozsinyi gáon, a Neciv is („Háámék Dávár” cimü kommentárjában): Kétféle üldözést külömböztetünk meg. Az egyik: az üldöző elkergeti a ellenséget, nem őli meg csak eltávolitja a szinhelyről. A másik: utoléri és megöli vagy fogságba ejti. Itt az történt hogy a hegyről lefelé kergették őket, megverték, megsebesitették, de nem ölték meg őket – ahogy a méhek teszik. A königsbergi rabbi, r’ Jákov-Zvi Mecklenburg, forradalmi ujitással szolgál „Háktáv Vöhákábálá” cimü kommentárjában: az emoriták nem karddal és dárdával verték vissza a támadó hébereket, hanem hangos csatakiáltással, akárcsak a méhek, akiknek idegesitó zümmögése félelmet kelt az általuk körülrajzott és megtámadott emberekben. A hadi zaj által megfélemlitett héberek menekülni kezdtek és ekkor csaptak le rájuk az emoriták. A méhek támadását a zsoltáros is szinesen irja le: „Körülrajzottak mint a méhek, de leégtek mint a bozóttüz” (Zsolt. 118, 12). A darázs mint a zsidók titkos fegyvere a honfoglalásban többször is emlitve van a Tórában ( 2. Mózes, 23, 28 és 5. Mózes 7, 20, valamint Jósua könyvében 24, 12), de a darázs csipése lehet halálos.
***
A zsidó haditechnikáról nagyon kevés adatot találunk a Tórában. Ugyan Egyiptomból „felfegyverkezve” vonultak ki a héber törzsek (lásd az egyik értelmezését a Chámusim szónak a kivonulás elbeszélésében (2 Mózes, 13,18), de arról nincs értesülésünk, honnan szerzett a tegnap még elnyomott és üldözött rabszolgasereg elegendő és megfelelő fegyvert. Mindenesetre a jeruzsálemi Talmud szerint (Sábbát, 6,8) 15 féle fegyver volt a kivonuló héberek kezében. Az első védelmi háborut a támadó amalékiták ellen, a zsidók nem nyerték meg, csupán „meggyengitették Amálékot kard élével” ( 2 Mózes, 17,13). Ebből azt láthatjuk hogy kardjaik voltak. Pinchász a zelóta, amikor ment megtorolni Zimri pimasz, hivalkodó paráználkodását, „dárdát vett a kezébe” (4.Mózes, 25, 7). A két emorita királyt, Szichont és Og-ot, a zsidók lerohanták, de a Tóra nem számol be a háboru lefolyásáról, de arról igen, hogy Mózes félt Ógtól, az óriáskirálytól és külön isteni igéretre volt szükség, hogy ki merjen állni ellene.
Naftali Kraus BPI-Tel-Aviv
