Könyv Arafatról – rekordidő alatt

Mordechai Schoenfeld magyar-izraeli író-újságíró ötödik kötetével jelentkezett a piacon. Annak idején, a Világkereskedelmi Központ elleni merénylet utáni 14. napon jelent meg az Oszama bin Ladenről szóló könyve. Schoenfeld most újabb rekordot döntött meg: egy héttel a palesztin vezető halála után kapható volt az Arafat személyesen című könyv, amely feledhetetlen kalandra invitálja az olvasót, bepillantást engedve a címszereplő pszichológiai profiljába.


– Ennél még a nyomdai munkálatok is tovább tartanak. Hogy csinálta? – Természetesen nem a halálhír hallatán ültem le a könyvhöz, de még csak nem is akkor, amikor Arafat először lett rosszul. A PolgArt kiadó művészeti vezetője, Békés Tamás még 2002 nyarán tisztelt idősebb kollégámat, Erdei-Grünwald Mihályt kérte fel egy Arafat-könyv megírására, aki azonban a felkérést idő hiányában elhárította, egyszersmind engem ajánlott a feladatra. Leültünk Békéssel, aki elmondta: meg kell írni a könyvet, amit aztán szépen eltesznek talonba, és amikor a palesztin vezető meghal, lesz egy éjszakám, hogy megírjam a végét. A mű 2002 novembere végére el is készült. Most, október végén aztán híre kelt annak, hogy Arafat rosszul érzi magát. – Még akkor is egyértelmű a rekord. Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen könyvet írjon? – Ma, az internet korában hatalmas segítséget jelent, hogy a világhálón rengeteg forrás hozzáférhető hosszadalmas keresgélés nélkül. Ezen kívül el kellett olvasnom tucatnyi könyvet. Ha ez megvan, akkor már csak az kell, hogy az ember tíz évig éljen a Közel-Keleten. – Előző, hasonlóan homályoszlató könyvét, amely a Quo vadis, Izrael? címet viselte, és a kilencvenes évek közel-keleti békefolyamatáról szólt, agyonhallgatta a sajtó. Lehet, hogy ez lesz az Arafat-könyv sorsa is? – Nem kívánom rosszindulattal vádolni a sajtót, a Quo vadisról feltehetően azért nem írtak, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Magyarországon sok a magát Közel-Kelet-szakértőnek feltüntető médiaember, de nagyon kevesen vannak, akik akár csak konyítanának a témához – elég megnézni egy hírműsort vagy beszélgetést: a szereplők még a közel-keleti helységneveket, személyneveket sem tudják néha kiejteni. Jellemző, hogy a kiadó képtelen volt lektort találni a Quo vadishoz – részint mert akiket felkértek, elhárították ezt a megtiszteltetést, mondván, nem óhajtják, hogy ehhez a könyvhöz közük legyen. – Miért? – Túlságosan szókimondónak találták. Egy zsidó lap újságírója az általa írott kritikában azért rótt meg szelíden, mert a PFSZ-t gyilkos bandának neveztem, bár rögtön hozzáfűzte, ez a vélemény igazán tőle sem áll távol. – Az Arafat-könyv sem cukros víz. Helyenként nagyon keményen fogalmaz. – Igen, ezt szokták felhozni azok, akik nem tudnak vitatkozni a könyvben foglalt tényekkel. Kaptam olyan baráti kritikát is, amely provokatívnak tartja a stílusomat. Tény, hogy nem keresem a „terrorista” szó olyan helyettesítőit, hogy „fegyveres”, „szélsőséges”, satöbbi. Nevén nevezem a dolgokat. És az embereket is. – Mi lesz a következő kötet? – Miután könyvírásból nem lehet megélni, angol nyelvű szórakoztató és egyéb művek fordításával keresem a kenyerem, ami nagyon lefoglal. Mindazonáltal november 1-jén, amikor a Népi Front Palesztina Felszabadítására öngyilkos terroristája pokolra küldte magát a tel-avivi Kármel piacon, ahol tíz éven át vásároltam, fellázadtam. Aznap fogtam bele a Cionizmus a kezdetektől az államalapításig című könyvbe, anélkül, hogy egyáltalán kiadó lenne rá. Nem tudom, pontosan mikor készülök el vele, de jövőre mindenképp szeretném a boltokban látni. – Miért épp a cionizmus? – Mert a politikai életben egyesek az antiszemitizmus újra felélesztett parazsán próbálják a pecsenyéjüket sütögetni, átvéve a modernkori nyugati antiszemitizmus legprimitívebb érvét, amely szerint az, ha valaki „anticionista” és „bírálja Izrael politikáját”, még nem jelenti, hogy az illető antiszemita is lenne. Holott természetesen pontosan azt jelenti. Auschwitz után nem lehet nyíltan kimondani, hogy meg kell szabadulni minden zsidótól – így a hangulatkeltés a cionizmus és Izrael Állam ellen folyik, anélkül, hogy a „bírálók” akár csak egyszer is megindokolnák, miért oly fontos nekik, hogy egy innen kétezer kilométerre, másik földrészen fekvő, demokratikus országot, amelyet az őt körülvevő arab világ totális diktatúrái 1948 óta bevallottan el akarnak pusztítani, bűnösnek kiáltsanak ki, önjelölt gyilkosait pedig áldozatnak. – Egy ilyen könyv megjelenése aligha változtat bármit ezeknek az embereknek a véleményén. – Valahogy mégis meg kell felelni arra, ami a világban történik. Meg kell felelni arra, hogy a nyugati világ, Jacques Chirackal az élen, egy szörnyeteget ajnároz, akiről halálakor kijelenti, mekkora államférfi volt. A Cionizmus megírásakor egyébként sem „ezekre az emberekre” gondoltam, de még csak nem is a zsidókra, hanem minden jóakaratú emberre, aki meg kíván ismerkedni a huszadik század egyik hatásos eszméjének keletkezésével, fejlődésével és beteljesedésével. – Breuer Péter BPI