A budapesti gettó felszabadulásának 58. évfordulóján a budapesti Dohány utcai Zsinagógában megemlékeztek a vészkorszak áldozatairól.
A megemlékezésen megjelentek a történelmi egyházak képviselői, több Magyarországra akkreditált külföldi nagykövet, azonban talán a felszabadulás óta először sem a kormány, sem a Köztársasági elnök nem képviseltette önmagát. A Zsinagógában megjelent népes emlékező előtt Frölich Róbert főrabbi mondott megható megemlékezést. Elmondotta: Vájhi bösálách páraj esz hoom És történt, midőn elbocsátotta Fáraó a népet, hogy Izrael fiai a szabadságba, biztonságba és békességbe igyekeztek. Több száz éves szolgaság után úgy hitték, e perctől már napfény és boldogság lengi be életüket, soha nem lesznek már megalázottak. Az Exodus mámorát hamarosan kijózanította Amálék, aki nem törődve gyermekkel, asszonnyal és öreggel, orvul támadt, eloszlatva a reményt, távolra űzve a békesség talmi álmát. Nemzedékek sora reménykedett és csalódott, mert mikor végre jött egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedezett zsidó százezrek ajakán, mindig követte azt Amálék kora, a hátba támadás, a kíméletlenség ideje. Spanyolország, mikor már minden kifacsarhatót kipréselt a spanyol zsidókból, kiűzte őket, majd e példa nyomán hasonlóképpen cselekedett Portugália is, ahova a meggyötört spanyol zsidók menedékért érkeztek. A könyv népét billoggal jelölték sokszor és sok helyen, vágóhídra szánt állatokként bolyongtak a gettók sötét falai közt, s csak álmodoztak, hogy egyszer talán elbocsátja őket új idők új fáraója. Így teltek el századok, a XIX. század végre meghozta a hőn vágyott felemelkedést, a jog előtti egyenlőséget, az emberek nagy családjába való befogadást. A zsidók végre békében és szabadon élhettek bárhol Európában, nem fenyegette őket a pogromok réme, a büntetés el nem követett bűnökért. Ez volt az aranykor. Ekkor indult soha nem látott fejlődésnek a magyarországi zsidóság. Kialakult az intézményrendszer, zsidó bármilyen pályát választhatott magának, nem zárták el előle az értelmiséggé válás lehetőségét. Nem volt ez hosszú időszak, mindössze negyven esztendő. Egy nemzedék élete. Negyven év után újra felsejlett az elátkozott múlt. Árnyak szárnyverdesése sötétítette el a békés és nyugodt élet felé kitárt zsidó ablakokat. A sötétség csak nem oszlott el, de egyre erősödött, ahogy új és még újabb rendeletek születtek, melyek egyre szűkebb keretek közé szorították a magyarországi zsidókat. E keretek kezdetben pusztán a cselekedeteket határolták körül, majd megjelentek fizikai valójukban, feltámasztva a legsötétebb középkori találmányt, a gettót. A Dohány utcai zsinagóga, mely kapui megnyitásától fogva a magyarországi zsidó élet jelképe és gyöngyszeme volt, a gettó sarokkövévé vált. Karcsú tornyai immár nem az ima és az elmélyedés helyét hirdették, égre mutató ujjként jelezték a szenvedések, a megaláztatások színterét. A templom, melyben az élet dicsérete hangzott el hétről-hétre, most a tombolva arató halált látta maga körül, ablakait hiába zárta be, falai vérkönnyeket sírtak. A városrész, ahol sájtlis anyák chéderbe vitték fiaikat, most zmireszek hangjai helyett jajongással és sikolyokkal telt meg. Míg régen áldották a nap végén beálló, álmot hozó csöndet, most rettegést és pusztulást jelentett a némaság. Egykor akár minden ház előtt megálltak a férfiak, hogy heves vitába bonyolódjanak egy-egy szentírási vers, vagy talmudi tétel értelmezése kapcsán, s most nem voltak már parázsló tekintetek, most nem pajeszos zsidók, hanem nyilas egyenruhát viselő gyilkosok álltak a kapukban. A terek néhány éve még a játszadozó gyermekek boldog zsivajától visszhangoztak, most pedig élettelen zsidó testek hevertek farakásként mindenhol, ahová csak szem tekinteni volt képes. Nem volt menekvés a halál deszkakerítéssel elzárt előszobájából. Aki kilépett, megpróbált szökni, menekülni, bármerre vette útját, csapdába futott, vagy gépfegyverek elé, gránáttűzbe vagy gázkamrába. Ez volt az a kor, melyben az anya ezt írta a zsinagóga falára: Keservesen sír a kisfiunk, nem akar meghalni. Volt persze vegetáló zsidó élet a gettón kívül is. Ott azonban százával és ezrével gyűjtötték össze a férfiakat, nőket és gyermekeket, hogy németországi, ausztriai és lengyelországi táborokba szállítsák, és ott módszeresen meggyilkolják őket. Emberek ezreit, százezreit gyári árukként dolgozták fel, az áldozatok a vagonokból a megsemmisítő táborokba kerültek, onnan a gázkamrákba, majd a krematóriumokba és a tömegsírokba. Itt és most szenteljünk egy gondolatot a pusztulásra való emlékezésben az életnek. Emlékezzünk neves és névtelen hősökre, embereke, akik nem törődtek a gyűlölet törvényeivel, s az azonnali felkoncoltatást is vállalva embereket, zsidó életeket mentettek meg. Bújtattak és hamis papírokat adtak, élelmeztek és híreket vittek. Többet tettek, mint gondolták volna. Nem pusztán megőrizték zsidó ismerőseiket az életnek, nem csak felelősséget vállaltak akár ismeretlen emberekért. Ők őrizték meg a mi hitünket a humánumban, miattuk hiszünk még az emberi nem jóságában, s abban, hogy nem lehet a gyilkos téboly mámorába rántani egy egész népet. Bármennyire is fáj, de ki kell mondanunk: KEVESEN VOLTAK. Noha minden élet felér egy egész univerzummal, a megmenekültek száma csak töredéke volt az elpusztítottak számának. Most, a felszabadulás évfordulóján ne csupán a meggyilkoltak emlékét idézzük fel, de ejtsünk szót a boldogságról is. Helyénvaló itt e szó, mert minden pusztulás, halál és tragédia dacára a felszabadulás -ha nem is megtörténtének pillanatában, de a felocsúdás után visszaemlékezve a kerítést ledöntő tankokra és a pince ajtajában megjelenő orosz katonára- boldog percet jelentett. Mi, akik nem éltünk még akkor, fel sem tudjuk fogni, mit éreztek a gettó éppen csak vegetáló lakói, mikor félelmetes dübörgéssel megjelentek a harckocsik, és porrá zúzták az élet és a halál között álló kerítést. Azok a tankok az életet jelentették a halál mezsgyéjén, a kerítés leomlása egy más, végre szabad, végre emberhez méltó élet lehetőségét vetítette előre. Az élő csontvázak, akik néhány hónappal azelőtt még emberek voltak, akkor és ott csak azt tudták, hogy vége a rettegésnek, vége a halál mindennapos tombolásának, hogy a nyilas fenevad megadásra kényszerült, s azt hitték, hogy végleg kimúlt. Mikor a gettólakók melléről leszakították a sárga csillagot, mikor visszakapták emberi méltóságukat, életük legnagyobb pillanata következett be: szabadok voltak, egyenlők, nem rosszabbak és nem jobbak, mint bárki más, e perctől nem számított többé, hogy miben hisznek, hogy mit vallanak, hogy zsidók; csak az volt értékmérő, hogy emberi lények, éreznek, gondolkodnak és cselekszenek. Visszakapták önmagukat, és most, e percben is itt állnak a túlélők túlélői, megrendülten, felidézve a fájdalmas emlékeket, régen elhalt családot. Az emlékezés perceiben megelevenedik lelki szemeink előtt a költő szava: Egy hegyet láttam én, Egy nagy hegyet Magasabb volt a Mont Blancnál És szentebb Szinájnál Egy hegyet láttam, egy nagy hegyet Zsidó cipőkből Majdanekben. Csoda történik most: a cipők ezrei párosával sorba állnak és masíroznak, tipegnek, s vándorolnak, nagy és kicsi: az egész cipősereg megszólal: Cipők vagyunk csak, de utolsó tanúi fiatalnak és öregnek. Csupán bőrből vagyunk, nem húsból és vérből, ezért menekültünk meg a pokol tüzétől. Egy nép utolsó öröksége, melyet itt hagyott. Az emberi szervezetben több millió egészséges sejt él. Egy pillanatban azonban megőrül egy, és burjánzani kezd, mint óriás a törpék között, s nem tudni okát, de megőrül a mellette lévő, s az is sokasodni kezd. De nem csak az emberben, a társadalomban is így van ez. Millió és millió között felbukkan egy őrült, és terjeszkedni kezd. Az áttétel igen gyors. Itt vagyunk, és puszta létünkkel is figyelmeztetünk: Vigyázzatok! Elég volt az áldozatokból, még akkor is, ha koporsójukat a hősiesség és a bátorság díszíti is. Felbukkannak időről időre az őrület sejtjei. A jog és a törvény résein át mérgezik gyilkos gondolataikkal az életünket. Kihasználnak minden kiskaput, hogy bejuttassák a gyűlölet piruláját az egészséges társdalom szervezetébe. Most is olyan perceket élünk, amikor a nácizmus és fasizmus rákja rágni akarja a meg nem fertőzötteket, amikor összegyűlhetnek a XXI. század Amálékjai, hogy tarantulapók módjára végzetes hálót szőjenek a Soából soha fel nem ocsúdó zsidóság köré. Neonáci rendezvényeket szerveznek és szervezhetnek ma Magyarországon, s a jog alkotói és végrehajtói nem lépnek fel határozottan ellenük. Ugye nem lehet, hogy megint csak hittük, hogy kiszabadultunk Fáraó rabságából?
